Adolf minden este odaül a fogas alá és szorgalmasan bűvöli a pórázt. Lelkesen várja, hogy valami csoda folytán lekerül onnan, a nyakára csatolódik, és ő mehet sétálni. Nem tud beletörődni, hogy gazdája gyáva, nem meri megkockáztatni a sétát a hó-latyakos úton. Lelkiismeret furdalástól gyötörten csak nézem szegény ebet, aki egy idő után – látszólag -feladja a lánc bűvölését, és lógó farokkal jön hozzám, elvackolódik a lábamnál. Mélyeket, fájdalmasakat sóhajt, hadd gyötörjön még jobban a lelkiismeret.
Türelemjáték ez, és általában én vagyok a vesztes.
Amint a kabátomért nyúlok, boldog indián győzelmi táncba és vad csaholásba kezd.
Győzött.
Nem véletlenül tartok az esti sétáktól.
Adolf boldogan fut-na, de a póráz visszatartja. Egymást húzzuk. Ő engem előre, én őt vissza. Csak pár percig tart ez a huzavona, aztán megnyugszik, jön mellettem. De az a pár perc!
Múlt héten is mi történt?
Meglátott a kerítésen belül egy kutyalányt, kutyálkodhatnékja támadt. Húztam vissza, ő sunyi módon megállt, majd megrántott. Úgy terültem el a pocsolyában, mint egy gyalogbéka. Egy arra jövő autó megállt, kiszállt egy úriember, és érdeklődött, hogy segítsen-e. Fél ugyan a nagytermetű kutyától, – mondta, – de ha szükséges, segít. Megköszöntem, és elutasítottam felajánlkozását. Feltápászkodtam egyedül. Ekkor tört ki mindkettőnkből a visszatartott vihogás.
Már a teraszon hallottam, hogy csörög az otthon hagyott telefonom. A futás miatt lihegve vettem fel.
Távolbalátó gyermekem nevetve kérdezte: hallom, kutyát sétáltattál. Ezúttal midet törted el?
Mivel ez már a sokadik ilyen eset volt, – azt hiszem, érthető, ha inkább a kertben bóklászom az ebbel.
2 hozzászólás
Szerencsére a mi családunk Fifikéje csak 3 kg! Hja, nehéz dolga van annak, aki nagykutyát tart!
Bizony-bizony a kutyasétáltatás veszélyes mesterség, főleg amikor a kutyák kutyálkodnának. Üdv. István