Törpe – Első nap Londonban

Megérkezett hát az ifjú vendég abba a zord lakásba, ahova szülei rendelték. Dan szokása szerint előrement kinyitni az ajtót. Ezt nem udvariasságból, hanem egyszerű menekülésből, sőt még inkább lustaságból.
– Hozd a csomagokat! – szólt rá a kölyökre.
Az fiatal vendég, vagy ahogyan azt a jó öreg Angliában mondják a guest elkezdte hurcolni a csomagokat. A ház ura nem volt megelégedve a munkával. Angolosan szívott egyet pipájából, majd mikor Tahi odaért a lépcsőhöz a füstöt ráfújta arcára. Láthatólag nem okozott ezzel örömöt neveltjének, sőt pontosan az ellenkezőjét váltotta ki. Az angol úr, mintha semmi sem történt volna, úgy nézett a fiúra, s közben láthatólag jót szórakozott az egészen. Ekkor toppant be Thomas Traitor, a fiatal Dan legjobb barátja, s egyben ügyvédje. Az utcán a szokásos dolgokon kívül nem történt semmi érdekes. A lakásba érve Tahomér megpillanthatta a ház belső szerkezetét. Egyből levonta a következtetét: a ház nagyon öreg. Ez így igaz is, de azért megkell jegyezni, hogy a pár évszázad alatt (amióta a Kvilp családé a ház) többször is felújították, illetve módosítottak rajta. A legutóbbi felújítást nagyjából harminc évvel ezelőtt tartották (ekkor halt meg Mary – Anne Kvilp, Daniel Kvilp nagymamája). Ekkor szinte az egész nyugati szárnyat kikellett cserélni, a bejárati ajtót újra kellett festeni, s a déli szárny betört ablakait is ki kellett javítani. Elég sok pénz elment a Kvilp vagyonból, amelyet még Daniel Quilp (igen, Quilp, akkor még így hívták őket) szerzett úgy 1831-ben. A vagyon felől keringenek pletykák, sőt egyfajta legendává nőtte ki magát az egész. Sok problémájuk volt ezzel a vagyonnal Kvilpéknek. Többször fogták perbe őket, többek között azért, mert egyes pletykák szerint a vagyont úgy lopták el az angol királytól. Természetesen ez csaj szóbeszéd! A család nagyon sokat köszönhet a fiatal Mr. Traitornak, a családi ügyvédnek, ki legutóbb sikeresen mentette meg a család becsületét. Jutalma természetesen nem maradt el. De a londoni közéletben keringő pletykákat nem sikerült elfojtania, sőt azóta újabbak keltek szárnyra. Az ember nem is gondolná, hogy közel kétszáz évvel ezelőtt történtek ennyire feltudják korbácsolni az élet tengerének vízét.
Térjünk vissza a jelenbe, ahol a magyar gyerek cipeli fel az emeletre a saját, illetve Daniel úr holmiját. Ez idő alatt Tom és Dan az épület egy komótos részébe telepednek le, közvetlenül a lépcsővel szembe. Jókat röhögnek, amikor a fiatal suhanc meg-megbotlik a lépcsőn. Sok idő telik el így. Azonban, mint a mesékben történik valami, ami felkavarja a kedélyeket.
– Csődbe ment a HSBC. – jelentette ki Tom Traitor.
Hirtelen vörös lett Dan feje, mint a Nap. Látszott rajta, hogy ez nagyon rossz hír. A barátja látszólag nyugodt maradt, mintha nem érdekelné a dolog.
– Egészen biztos? – kérdezett vissza.
– Egészen. – az előbbi hangnemben válaszolt neki az ügyvéd. – Azt mondják, hogy valami pénzbotrányba keveredtek, vagy hasonló.
– A fene enné meg! – kiáltott Dan,
– Ne aggódj! – nyugtatta barátját Traitor. – Így sem leszel szegényebb.
– Gyere hozzám! – szólította meg Tahomért. – Vidd el ezt a közeli postába. Minden rajta van. Most szaladj!
Ezután ismét jókedvű lett a társaság. Eszegettek, iszogattak. Az időjárás is kedvező volt. Szépen sütött a nap, s a madarak daloltak. Olyan volt minden, mint Magyarországon. Legalábbis az időjárás szempontjából olyan.
Amíg Londonban Tahomér a londoni postára vitte a levelet, addig a szülei otthon a televízió mellett beszélgettek arról, hogy nem kellett volna fiúkat elengedni Angliába.
– Miért is hagytam magam rábeszélni? – sopánkodott Tahomér anyja. – Miért is?
– Hát, igen! – bólogatott az apa. – Valóban meggondolatlanok voltunk.
– Nem fogja ő ott kibírni, főleg nem azzal az emberrel. Menjünk el érte!
– Nem tudjuk a címét! – mondta a családfő. – Legalább egy hetet várnunk kell.
– Addigra meg is halhat.
– Azért ennyire nem kell aggódni. Nem fog meghalni Daniel úrnál, maximum egy kicsit soványabb lesz.
Ebben a pillanatban ért be Tahi a célba. A terem nyüzsgött az emberektől. Voltak öregek és fiatalok egyaránt. Sok fura ember, ha szabad így mondani. Úgy tíz perc várakozás után Tahira került a sor. A huszonegy éves postáskisasszony szólította meg a nála mindössze két évvel fiatalabb úriembert.
– Jó napot kívánok! Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte szép angolosan.
– Felszeretném adni ezt a levelet.
Szegény Elisabeth Wood ebből semmit nem értett. Nem azért, mert Tahomér túl gyorsan mondta el, hanem azért, mert nem az ő nyelvén. Úgy látszik a fiatal srác nem fogta fel, hogy már nem Magyarország területén van, s Angliában nem értik meg az ő anyanyelvét (kivételt képez ez alól Daniel Kvilp).
– Jó napot kívánok! Legyen szíves, mondja el érthetően, amit szeretne! – kérte a csinos kisasszony.
Tahomér, mintha kősziklává változott volna, úgy állt ott. Gondolkozott. Úgy látszik, hogy most jött rá arra, hogy milyen jót tett volna, ha az angol órán odafigyelt volna a tanárnő szavaira, s nem papírgalacsinokat, meg papírrepülőket gyártott volna. Azonban megpróbálta felidézni azt, amit sikerült valamennyire elsajátítania.
– Szia! – szólalt meg végre. – Engem Tahomérnek hívnak. És téged?
Elisabeth ledöbbent, mikor meghallotta a kérdést. Nem is gondolkozott el azon, hogy mit mondjon neki. Fejében egyedül az a gondolat motoszkált, hogy hogyan lehet ilyen hülye nevet adni egy srácnak. Igazából nem is tudta kiejteni a nevét, így inkább a következő mondatában is a szokásos formulát használta.
– Kérem szépen, hogy ne tartoztassa fel a sort! Árulja el, hogy mit szeretne és aztán adja át a helyét.
Tahi fülének ez is furcsán hangzott, súgy öt perc gondolkozás után végre megszólalt:
– Rendben. Holnap este nyolckor, itt várlak. De most felszeretném adni ezt a levelet!
Ms. Wood nagyon csodálkozott, hogy mit is akar ez a srác most tőle. Nem fogta fel, hogy a fiú elhallotta azt, amit mondott. Így csak az utolsó mondatát dolgozta fel elméjében, s elvette tőle a levelet. Elolvasta, majd bepötyögte a címet a számítógépbe: 9000 Győr, Mártírok útja 60/5, Hungaria. Nem pontosan ebben a sorrendben, de lényegében ez mindegy. A sikeres ügyintézés után visszaindult új lakhelyére.
A házban ez alatt valósággal elszabadult a pokol. A bortól lerészegült Daniel és barátja Tom össze-vissza dúlta a szép lakást. A kerámiákat a földhöz vagdosták, mintha elment volna az eszük. Ilyen helyzetben találta magát az ifjú. Fejében elgondolkodott, hogy most kit is kell nevelni: őt, vagy inkább Mr. Kvilpet. Ezért úgy döntött, hogy inkább elmegy valahová, hogy ne legyen láb alatt, meg amúgy sem szereti a piásokat. Ezért is ment a Mrs. Dalloway Teaházba, ahol jóhiszeműen elkortyolgatott egy teáspohárnyi frissen készített angol teát. Szép lassan kortyolgatta. Minden korty után jól körülnézett, a harmadik kortyintás után szeme megakadt egy csinos lányon. Úgy gondolta, hogy veszi a bátorságot, s megpróbálja felszedni. Úriemberhez méltón egyet hümmög, majd megszólítja a fiatal lányt:
– Elnézést hölgyem! Szabad egy italra?
A hölgy kicsit megszeppen, s gyenge ujját a kirúzsozott szája szélére helyezi.
– Elnézést, de nem igazán beszélem jól az angolt. Tudja, nem idevalósi vagyok.
– Honnan érkezett? – kérdezte a magyar macsó.
– Biztos nem ismeri. Az angolok többnyire semmit sem tudnak rólunk. Magyarországról jöttem.
– Milyen érdekes. – s közben megvakarta fejét. – Én is!
– Valóban? – kérdezett vissza a lány angolul.
– Igen! – felelt a srác. – De szerintem, ha már magyarok vagyunk, akkor beszéljünk magyarul. Nem?
– Igen-igen. – bólintott rá a lány, immár anyanyelvén.
– Hogy hívnak? – kérdezte Tahi.
– Nagy Nórának. Téged?
– Tahinak, Péntek Tahomérnak. – vágta rá a választ. – És mi járatban vagy?
A lány ekkor elhallgatott. Tahi nem értette, hogy miért hallgat, hogy miért nem felel, ezért inkább elkezdte ő, hogy miért is van ebben az országban.
– Ha nem felelsz, akkor mondom én. Tudod, engem a szüleim azért küldtek ide, hogy itt érjek igazi úriemberré. A drága Kvilp úr fogadott magához, aki talán jobban rászorul a nevelésre, mint én. Azonban most, hogy találkoztam egy magyar lánnyal már egyre jobban érzem maga.
– Igen? Ennyire feldobtam a hangulatod? – kérdezett vissza.
– Ahogy mondod! Most pedig válassz egy italt, ha nem akarod elárulni, hogy mit is csinálsz itt Londonban!
– Akkor egy citromos teát legyen szíves! – szólt a pincérnek.
– Azonnal hozom! – felelte a dolgozó.
– Akkor térjünk át egy másik témára. – szólt Tahi. – Mit szeretsz csinálni?
– Szeretek sportolni. Otthon sokat teniszezek a barátnőimmel, meg reggel elszokunk menni futni, amikor nincs iskola.
– Én is szeretek futni, vagy inkább szerettem. – jelentette ki Tahi. – És milyen suliba jársz?
– Jelenleg az ELTE-n vagyok hallgató, s történelmet hallgatok. Ha minden igaz, akkor ezzel fogok foglalkozni. – szólt kicsit szomorúan a lány.
– Mi a baj? – kérdezte Tahi.
– Semmi, semmi.
– Biztos van valami baj. A lányok akkor felelnek így, ha van valami problémájuk. Ki vele!
– Hát, csak az, hogy egyelőre nem úgy néz ki a dolog, hogy tényleg az leszek.
– Miért? Nem megy a tanulás?
– A tanulás megy, azzal nincs gond, az életemmel van. – s lehörpintette a citromos teát.
– Gyors vagy!
– Ne haragudj, de most mennem kell! – mondta a lány.
– Holnap nincs kedved találkozni? Mondjuk ugyanitt, ugyanekkor.
– Még nem tudom! – mondta Nóri, s elrohant.
Tahi befejezve a teázást is visszament új otthonába, ahol a két férfit újra megpillantotta. Immár nyugodtak voltak. Aludtak! Halkan felosont az emeletre, s lefeküdt az ágyba. Az elalvás előtt utoljára Nórira gondolt és arra, hogy holnap újra találkozni fognak. Utolsó éber gondolatai ezek voltak. Így került át a másik világba, ahol várt a hajnalhasadásra.