Ábránd

Nem túlzott, amikor azt mondta az anyjának, hogy „beleszerelmesedtem Szíriába”.
Amikor kiszállt a gépből, még a repülőtéren, megérezte a varázst.
Az utcák zaja, a harsány emberek, a bazárban a mentatea és a saorma fűszeres illata – úgy hatott rá, mintha bájitallal elcsábították volna.
Útja során magával ragadta az a könnyedség, ahogy ötvözték a múltat és a jelent.
Egyik pillanatban bakancsa azokat a köveket taposta, amit a római légiósok bőrszandálja simogatott simára, pár méterrel arrébb bizánci erőd romjait bámulta, később a johanniták lovagvára bűvölte el.
Ha lehunyta a szemét, hallani vélte a gyors lovaikon támadó arab, beduin harcosok torkából előtörő harci kiáltást, és a keresztesek halálsikolyát.
A domboldalon kecskenyájat látott. A lakmározó jószágnak mindegy volt, hogy a legelőt kinek a teste tette dússá, Balduinnak, vagy Szaladinnak hívták.
Szíria.
Olyan volt számára, mint egy nő.
Cédán felkínálta, és szűziesen elrejtette magát. Titokzatos, kiismerhetetlen.
Olyan, …. Igazi nő.
Aki nem tárulkozik ki, egy darab leplet mindig magán tart, hogy azt fellebentve feltáruljon egy újabb titok.