A megvilágosodottak

Hideg, havas, téli éjszaka volt. Egy fekete kabátos úr magányosan rótta az utcákat, kezében egy papírlappal. Vállán már annyi hó gyűlt össze, hogy egy-egy hópihe valóságos lavinát indított el rajta, kalapjának karimájában pedig egy adag jégkására való lötykölődött. Szintén fekete lakkcipője latyakos sártól volt nedves, és fekete nadrágján a hosszú út alatt ráhullott csapadék ázott foltok változatos mintájában éktelenkedett. Fáradt utazónak látszott, szeméből mély bölcsesség sugárzott, kezét már az idő vasfoga rágta.
Néha megállt, nézelődött, figyelmesen követte tekintetével a hógolyózó gyerekeket, a megfáradt embereket, megfigyelte a buszokat, a házak kopott falait, és a rájuk festett grefitiket, a parkokban söröző fiatalokat, és az otthagyott üres üvegek szilánkjait, majd egy vállrándítást követően továbbhaladt. Biztos járású ember volt. Úgy tűnt tudta, honnan jött, hol van, és hová megy. Néhány járókelőt figyelmesebben megnézett, majd ismételten tovább ballagott. Néha a kezében lévő papírlap olvasása miatt állt félre egy eresz alá, de mindig csak rövid időre. Magabiztossága ellenére mégiscsak keresett valamit.
– Elnézést uram. – lépett oda egy taxihoz, hogy útbaigazítást kérjen tőle.
A sofőr letekerte az ablakot, rákönyökölt az ajtóra, és az utazó szemébe nézett.
– Miben segíthetek? – kérdezte kimért hangon.
– Meg tudná nekem mondani, hogy merre találom a… – a fekete ruhás ember egy gyors pillantást vetett az ázott lapra – ahh… itt van: a választ a… – szemei határozott, de gyors tempóban pásztázták az elmosódott papírt – …aaa… az élet értelmére?
A kérdést egy zavart szempár fogadta. A volán mögött ülő férfi először nem tudta mire vélni a dolgot, „Micsoda kérdés ez?” – gondolta magában. Végigmérte az idegent, látszott, hogy nem ide tartozik, de végül, még ha vonakodva is, úgy ítélte meg, hogy nem ártalmas.
– Itt elmegy egyenesen – mutatott maga elé – majd a következőnél elfordul balra. Lesétál a térig, és a másodiknál, a kis cukrászda előtt, elmegy jobbra, onnan már csak kb. 100 méter. Nincs messze. Az utat mutatják a kis sárga táblák. – fejezte be mondandóját, de tekintete még mindig kétkedve méregette a sötét alakot.
– Köszönöm szépen jóember, a viszontlátásra! – intett búcsút a különös idegen, csak ciccegést kapva viszonzásul. Félrehúzódott az autótól, majd pár lépés után eltűnt a hófátyolos sötét éjszakában.
– Hmm, nem szeretem az ilyen gyanús alakokat, – mormogta az orra alá a taxis, mikor már nem látta az öreget – soha nem kedveltem őket.
Erős szél kavarta fel a békésen hulló pelyheket és szikrázó fénynyaláb bújt elő a felhők közül, majd, mint ahogy a sétáló szokott eltűnni a távolban, lassan elhalványult és mindent elnyelt a sötétkék ég.