Jeges vályuban mosakszik a hold,
szelek kocogtatnak ajtót, ablakot.
Szerelmünk hajdan ringó bárka volt:
vadívű csípőd hogy kápráztatott!
Havazik bennem szakadatlanul,
fájdalmak éneke buggyan ajkamon,
s míg testem-lelkem a földbe simul,
hull rám az ég, mint foszló virágszirom.
Elfeledem mind az árulókat.
Meggyújtok lassan egy égi csillagot.
Árvizek, bűnök: hová sodortak?
Betlehem felé sírva ballagok.
A jászolnál, tudom, te is ott leszel,
s könyörgő két karom ott majd átölel.
2 hozzászólás
Kedves István!
Mély, fájdalmas érzésekkel átitatott, mégis nagyon szép vers! Jól láttatják, kiemelik a mondanivalót a hasonlatok, költői képek.
Gratulálok hozzá!
Kedves Zsóka!
Köszönöm, hogy elolvastad, köszönöm a véleményedet.
Szeretettel:
István