Makó és Jeruzsálem

Anne az ablaknál állt. Hosszú, fekete haja a bal szemébe lógott, s láthatóan élvezte is, talán azért, hogy ne lássák a szeméből ki-kibontakozó egész fájdalom galacsinokat.
A gondolatok sebesen vágtattak át egymás hegyén, hátán, míg nem Becca, egyik osztálytársa, és rég elfeledett barátnője egy személyben odalépett hozzá.
– Attól, hogy elvesztetted a barátnődet, nem kéne így viselkedni!
Anne Beccára pillantott. megvető tekintettel nézte.
– Ezt nem kellett volna!
– Az egy… Érted?
– Hagyd már abba ezt! Ezek szerint te is? – Vágott közbe a lány.
– Mert, hogy?
A tanár, aki benn volt, a hangzavarra felfigyelvén szólt:
– Hé, mi ez? Dolgozni! Majd szünetben megbeszélitek a problémátokat!
Anna legyintett.
– Nincs semmi gond! – majd az ablak felé tekintett újból.

Becca egy darabig figyelte Anne-t míg ő aztán teljesen el nem fordította a fejét. Kezét arcába temette, s már senki előtt nem volt homályos, hogy sír.
– Mi bajod van… Nem értelek, eddig se értettelek, az utóbbi időben pedig teljesen kifordultál magadból. Ő neked ne legyen probléma – majd egy brazil sorozat főhősét emlegette, amire a Anne szája picit mosolyra is görbült.

Egyszerre volt haragos is, és valahol viccesnek találta a hasonlatot. "A brazil szappanopera hős…" –
Gondolta, majd végigcikázott a fejében mikor Beccáéknál töltött egy napot, s megszálottan nézte a a család apraja nagyja az utánozhatatlan sorozatot. Egyből arra gondolt, hogy lám már jó ideje nem beszéltek, ebben semmit nem változott.
Anne néha azt gondolta, talán csak a véletlen műve minden.
Hogy az egész barátság csak az ő képzeletének megint egy szüleménye. Az elgondolása róla, a mások szerint megvétózott tévképzetei, csak szösszenet, egy apró rész az életéből, ami megint rosszra fordult. Ahogy általában minden.
Talán az egész élete az, talán, talán, talán…
Már annyiszor elmondták, hogy talányokra építeni bármit is nem jó. Vagy cselekszel, vagy nem, vagy élsz, vagy nem.
Próbálj kialakítani megfelelő kapcsolatokat, megfelelő korlátok közt, megfelelő emberekkel.
De mi a megfelelő, ki a megfelelő.
– Neked csak egy pasi kell! – Hangzott a válasz! Ha lenne valakid, nem látnál mindent ilyen sötéten! Olyan vagy így mint egy befőttes üvegbe ragadt valami, s direkt nem élek az állta kifejezéssel, mert még a végén megsértődsz. Kiborulsz, s elrohansz.
– Ezzel éltél… még ha csak tapintottál rá., de meglehet, hogy pont a lényegre… majd összehúzta szemöldökét Anne, és furcsa vigyorral a száján, keserves sírásának még nagyobb teret engedett.

– Látod erről beszéltem…. – majd Becca sarkon fordult, és ott hagyta a lányt. Olykor óra közepén még egy-egy pillantást vetett rá, de aztán a feladatára összpontosított.
Jobbnak találta ezt nem bolygatni tovább. S ez így is maradt.
Mélyen belül tudta, hogy nem szabadna. A kis hang ott motoszkált benne, hogy talán tényleg erős volt mindaz amiket, s ahogy mondott, hisz Anne mindig ott volt vele, ha gondja volt. Utálta magát, de erősítette a gondolatot magában, hogy ő már egészen új életbe kezdett. Örült ennek az új életnek, örült annak, hogy nem homályosítja el valami sötét, negatív energia, amitől csak labilis, s gyenge énje kerül előtérbe. Anne csak ezt hozta ki belőle. Felismeréseket csupán, amik arra világították rá,, és hogy mennyire nem tud helyt állni. A támaszkeresési ösztönére, amik csupán menedéket nyújtottak neki, de mégse igazi boldogságot. pillanatnyi mámort, pillanatnyi felhőtlen boldogságot, de az igazi, tartós boldogság képe olyan messzi volt tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.