Idegeneknek többé nem segítek!

A modern társadalom nem szűnő panasza az elidegenedés, a közöny, a társas magány, a nyüzsgő metropoliszban az egyedüllét kiszolgáltatottsága. Mégis egyre inkább képtelenek vagyunk elfogadni a segítséget, a segítségünkre sietőt ellenségként kezeljük.
Már abban is kételkedünk, hogy a segítségnyújtás lehet önzetlen, úgy gondoljuk, hogy valami hátsó szándék áll mögötte. A segítő szándékot hangsúlyozó kereskedelmi, szolgáltatási, banki reklámok elkoptatták a segítség önzetlen jellegét. A bezsebelendő hasznot úgy tüntetik fel, mintha „jó cselekedetük” megérdemelt jutalma lenne. Észrevétlenül eljutottunk oda, hogy attól tartunk, segítséggel végül mindig rosszabbul jövünk ki a dologból, mintha nem fogadnánk el azt.
A segítő szándékot nemhogy nem értékeljük, de a segítő úgy érzi, hogy a másoknak való segítségnyújtás az ő számára elvesztegetett idő, erőfeszítés, aminek az eredménye a rosszallás, a zavar, vagy akár a fizikai veszély. Már olyan gyakran jár a segítő szándék ezekkel a következményekkel, hogy egyszer csak megszületik a döntés: idegeneknek többé nem segítek!

Hosszú sor áll a most éppen Spárnak nevezett bolt pénztáránál. Régebben Match-t volt, azelőtt talán Meinl, még régebben meg csak egyszerűen Csemege. Lassan halad a sor, bámészkodom, nézem az előttem levő idős asszony kopott kabátját, a színevesztett nejlon szatyrot a kezében. A megviselt pénztárcájában kotorász, a markába gyűjti belőle az aprót. Ahogy elteszi végül a zsebébe, a lába elé, a koszos kőre hull egy összehajtogatott tízezres. Megkopogtatom a vállát, és már mondom is: „Néni kérem, leejtette a pénzét!” Ahogy a mondat szavai sorban csúsznak ki a számon, látom, hogy a hátam mögül egy férfikéz csúszik lassan, de határozottan a leesett tízezres felé. A néni is lenéz, gyorsan, riadtan nyúl a pénz felé. Egyszerre ér oda a keze a férfiével. Felháborodottan megfordulok. Mögöttem egy fiatal, az átlagosnál sokkal jobban öltözött férfi egyenesedik fel vörös arccal. Legalább egy-nyolcvan magas. Azzal a lendülettel ahogy feláll, már üvölt is. Egyenesen az arcomba. „Nem tudja befogni a pofáját?! Mit kell magának beleavatkozni mindenbe?” Ütésre emeli a kezét, egy pillanatig sóbálvánnyá válva meredek rá. Az ösztöneim szerencsére okosabbak, mint az eszem, ami hinni sem akarja ami történik. Önkéntelenül oldalra lépek. A férfi felemelt kézzel lép utánam. A pénz a néni kezében van, magához szorítja, és hátat fordít. A sorban előtte állók mereven a pénztár felé néznek, senki sem fordul erre. Az ordító fiatal férfi mögött álló idősebb úrnak, és egy fiatal lánynak egyszerre jut eszébe valami elfelejtett vásárolni való. Eltűnnek a pocok között. A bevásárló kosaramat a férfi elé dobja a kezem – az is okosabb, mint az eszem – a lábaim pedig, sebesen visznek kifelé a boltból, a szomszédos, nem működő kasszán keresztül.

Ballagok a Király utcán a Bétex bolt előtt, ránézek a kirakatra. Egy nagyon puhának látszó, nagyon drága szőnyeget a kirakatból átképzelek az ebédlőnkbe. Azt hiszem, jól nézne ki… Egy fiatal srác rohan el mellettem, ahogy túl ér rajtam, elém ugrik, mintha csak az általam bejárt út meghosszabbítása lenne egyedül alkalmas a közlekedésre. A hátán óriási, sok zsebes hátizsák degeszre tömve. Az oldalán is egy dugig tömött nagy táska. A fiú ugrásától, mind a kettő nagyot zöttyen, a hátizsák számtalan zsebe közül az egyikből egy férfi tárca repül ki nagy ívben, egyenesen a lábam elé a koszos járdára. A fekete bőr tárca nagyon vastag, alaposan meg van tömve. Méltó párja a degesz hátizsáknak, és a dagadozó táskának. Talán pénzzel, talán igazolványokkal, talán hitelkártyákkal, talán szerelmes levelekkel, talán lakáshirdetésekkel, talán fontos címekkel, talán… „Fiatalember! Fiatalember! Álljon meg! Elvesztette a tárcáját! Hátizsákos fiatalember! Itt a tárcája!” Juj, ez, hogy rohan! Jaj, mindjárt eltűnik! Csak tudnám, hogyan állítsam meg? Talán nem magyar? „Állj! Stop! Álljon meg! Halt! Megállni! Elvesztette a tárcáját!” Kiabálok, ahogyan csak tudok. Hála az égnek, végre lassít. Még jobban kiabálok: „Hátizsákos fiatalember jöjjön vissza! Kiesett a tárcája!” Megáll, megfordul. Végre! Integetek, mit az őrült. „Jöjjön vissza! Itt a tárcája a földön!” Amilyen gyorsan távolodott, most olyan gyorsan közeledik. Egy perc és már itt is van. Nyúl a tárcájáért, és közben vicsorog rám. „Mi ez?! Hogy lehet ez!? Mit képzel?! Ez lehetetlen! Eltettem, a zsák aljába tettem, most meg itt a földön!?” Csodálkozva a szemébe nézek, de a szeme kemény, szinte éget, olyan kegyetlen a pillantása. Bátortalanul próbálom magyarázni a lehetetlent. „Kiesett a zsákjából, ahogy szaladt.” Felkapja a tárcáját, a hatalmas zsákkal a hátán felém ugrik. Visszahőkölök, egy lépést hátra lépek. Az arcomba sziszegi: „Eltettem, rendesen eltettem!” Azzal megpördül, és újra futni kezd. A hatalmas hátizsák nagyokat ugrik a hátán.

Tavaszi szél kavarja a körúton a villamos sínek között leülepedett port, szemetet. Néha bágyadtan kisüt a nap, aztán ritkás, apró szemű eső kezd szitálni. Megyek a dolgomra, mint mindenki más. A széles járda legszélén, mert középen a görkorisok száguldoznak ezerrel. Így ugyan kerülgetnem kell a járda szélén álló padokat, de ezt jobban el tudom viselni, mint a velem szembe rohanó görkorisokat, nem is beszélve a hátam mögül előcikázókról. A padok ritkásan állnak, mintha a többségük még valahol a jól megérdemelt szabadságát töltené. Például a Ligetben… vagy a Szigeten… esetleg egy adriai tengerparti sétányon… Meg tudom érteni őket. Az itt levő padok koszosak, büdös emberek ülnek rajtuk, piszkos ruhában, némelyik nem is ül, fekszik. Mintha a pad hozzá tartozna, vagy ő a padhoz. Már majdnem az Emkéhez érek, amikor az egyiken észreveszek egy nem odatartozó egyént. Az éppen kikerült padon egy negyven-ötven közötti, jól öltözött nő fekszik a jobb oldalán. A világoszöld kabátja egészen újnak látszik. A kabát gallérja alatt megkötött, szép, rozsdaszínű, hosszú sál vége a sáros aszfaltra lóg. A bordó cipője tiszta, ápolt. A sminkjén, a frizuráján látszik, hogy nem azért fekszik a padon, mert homlesz. A retikülje a feje alatt, a szeme csukva. A jobb kezét kinyújtva tartja, tenyérrel felfelé, mintha csak kéregetne. Megállok mellette, tanácstalanul nézelődök, hátha valakivel megbeszélhetném a padon fekvő nőt. Attól félek, hogy rosszul van, talán eszméletlen, talán segítségre szorul, talán mentőt kellene hívni, talán már késő, mert senki sem segített neki idejében. Nincs kivel megvitatnom a dolgot, rajtam kívül senkit sem érdekel a nő a padon. Kettőt lépek előre, jobb, ha nem avatkozom bele. Úgyis sietnem kell! És ha majd egyszer nekem lesz szükségem segítségre? Akkor majd engem is hagynak meghalni egy forgalmas utcán… Visszalépek, lehajolok egy picit, megcsap egy kellemes, enyhe, tavaszi, virágillatú parfüm illat. Talán Nina… A parfüm illat eldönti a vívódásom. Gyengéden megrázom a nő vállát. „Asszonyom! Talán rosszul érzi magát? Tudok segíteni? Hívjak mentőt? Vegyem elő a gyógyszerét?” A nő meg sem mozdul. Talán nem is lélegzik. Nem látom emelkedni a mellkasán a kabátot. Persze így oldalt fekve nem is láthatom. Megijedek, erősebben rázom a vállát. „Asszonyom! Kérem! Rosszul van? Asszonyom válaszoljon!” Egyre erősebben rázom a vállát, egyre hangosabban kiabálok fölötte. Egyszer csak a kinyújtott kezével odakap a kezemhez, amivel a vállát rázom, erősen megmarkolja a csuklóm. Belekapaszkodik, és elrántja a kezemet a vállától, aztán elengedi. A keze visszatér az eredeti pozíciójába. Csukott szemmel fekszik tovább, de valamit motyog. Leguggolok a pad mellé, hogy halljam, mit motyog. A fülemet a szájával egy vonalba tartom, így megértem, hogy azt motyogja: „Hagyjon végre aludni! Napok óta nem aludtam… Hetek óta alig aludtam… Most végre elaludtam… hagyjon békén… hagyjon, hagyjon”… Felállok, kicsit szégyenkezem. Tovább megyek. Pár lépésről még visszanézek, a kakofonikus utcazajban padon fekvő nőre. Csepereg az eső, kavarog a szél a körúton, hordja a rengeteg leülepedett port, talán álompor is van közötte.

A pályaudvar melletti patika üvegajtaján benézek, hogy mennyien várnak. A helyzetet biztatónak ítélem, három ablak van nyitva, ugyan mindegyiknél áll vevő, de egyébként csak egyetlen fiatal fiú áll a középső várakozó pult mögött. Belépek a patikába, köszönök, de nem tudom minek. Egy rossz szokás. Úgysem köszön vissza senki. Beállok a baloldali várakozó pulthoz. A középső ablaknál végez a vevő, kimegy, az eddig várakozó fiú is sorra kerül. Remek, megy minden, mint a karikacsapás. Mindjárt én következem. Talán még elérem a hatórás buszt. Várok, nézem a patikus feje fölött a monitort, egy fehérköpenyes nő éppen azt mondja: „Ha a barátnőm terhes lett, mikortól lehet megtudni, hogy útban van-e a fiam, vagy a lányom?” Valami nem stimmel. A nőnek férfi hangja van, talán még picit mutál is! Észbe kapok: nem a monitoron lévő nő hangját hallom, hanem a fiatal fiúét a középső ablaknál. Önkéntelenül ránézek, de csak a hátát látom, majd bebújik az átadó nyíláson. A vele szemben álló szőke, idősebb patikusnő meglepődik a kérdéstől. Talán azt remélte, hogy a fiú csak egy Kalmopyrint kér, vagy effélét. Biztosan nem nézi a reklámokat. Ott világosan megmondják: kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét. A fiú meg komolyan vette. A nőgyógyászat a férfiaknak egy misztikus hely, inkább a patikába jött megkérdezni. A patikusnő visszakérdez: „Miért? Hány hetes a terhesség?” A fiú kicsit gondolkodik a válasz előtt: „Talán két, vagy három hetes lehet a fiam, vagy a lányom. Már ha egyáltalán terhes a barátnőm.” A baloldali ablaknál végez a vevő, én következem. Most már biztos, hogy elérem a hatórás buszt. Azonban a középső ablaknál álló szőke nő, odahívja a baloldali ablaknál kiszolgáló ősz hajú patikus nőt is. „Gyere csak ide Ilikém!” inti oda a kolleganőjét. Ilike odamegy, nem engem szolgál ki. Na majd a jobboldali ablaknál. Átmegyek a jobboldali várakozó pulthoz. A középső ablaknál a fiatalember újra előadja a problémáját, most már két patikusnőnek. „A barátnőmnek egy hete nem jött meg. Pedig pontosan szokott megjönni neki. Lehet, hogy útban van a fiam, vagy a lányom?” Az ősz hajú Ilike rákérdez: „Miért nem megy el az orvoshoz a barátnője?” A fiú még jobban bebújik az ablakon. „Tetszenek tudni nagyon szégyenlős. Most is itt vár kinn. Nem mer bejönni. Nagyon félünk, hogy úgy maradt. Szeretnénk megtudni, hogy útban van-e a fiam, vagy a lányom.” A jobboldali ablaknál is végzett a vevő, na most már én jövök. Ha nagyon sietek, és jön a villamos, még elérem a hatórás buszt. Már lépek is az ablakhoz, de a középső ablakhoz intik a kolleganői Rózsikát, az itt kiszolgáló fekete hajú patikusnőt is. Rózsika faképnél hagy, odamegy ő is a fiúhoz. Meghallgatja a problémát elölről, a fiú újra előadja, hogy izgulnak a barátnőjével, hogy jön-e a fia, vagy a lánya. Rózsika megkérdezi: „Nem vigyáztak?” A fiú már derékig benn van az ablakon, úgy suttogja: „Nem volt nálam izé, épp kifogytam.” Rózsika kijelenti: „Hat hetes kortól tudja az orvos megállapítani a terhességet”. A fiú hangja megbicsaklik: „Én ezt nem tudom megmondani neki, így is folyton csak sír, ha meglát. Már nem is akarja…” Hirtelen kibújik az ablakból, reménykedve mondja: „Behívom! Majd mondják meg neki, hogy még várnia kell, hogy megtudjuk útban van-e a fiam, vagy a lányom.” Két ugrással az ajtónál terem, kimegy. A három patikusnő kíváncsian nézi az ajtót. Megköszörülöm a torkom. De tudomást sem vesznek rólam. „Kérem! Nem kaphatnék én addig…”- mondom, de nyílik az ajtó, a fiú a könyökénél fogva kormányoz befelé – bár a húz szó talán jobban kifejezné a mozdulatot – egy nagyon fiatal, nagyon szőke, nagyon hosszú hajú, és nagyon kisírt szemű kislányt. Rózsika rám dörren: „Várjon, kérem!” A fiú és a lány közben centiméterenként közelednek a középső ablakhoz. A fiú már a várakozó pultnál megkezdi a bemutatást:„Ő a barátnőm, akinek egy hete nem jött meg. Talán terhes a fiammal, vagy a lányommal.” A lány vérvörös lesz, ki akarja rántani a fiú kezéből a könyökét, de az erősen fogja. Ránézek az órámra, oda a hatórás buszom. Már biztosan nem érem el. Megsajnálom a lányt, megelégelem a dolgot, hangosan és határozottan mondom, csak úgy visszahangzik tőle a patika: „A fiatalember a barátnőjével egy terhességi tesztet szeretne. A Gábriel jó lesz. Olcsó, egyszerű, minden le van írva a használati utasításban. Ha hazamennek, már meg is tudják az eredményt.” Öt döbbent arc mered rám. A fiú elengedi a lány könyökét, az kimenekül a patikából. A középső ablakos szőke nő a fiú elé teszi a terhességi tesztet, a fiú fizet. A fekete hajú Rózsika visszajön az ablakához, kiteszi a ZÁRVA táblát, és szó nélkül bemegy a raktárba. Az ősz hajú Ilike is ugyanezt teszi a saját ablakánál, ő is bemegy a raktárba. A fiú kifizeti a terhességi tesztet, nem szól most egy szót sem, alulról felfelé egy pillanatra rám néz, amikor elmegy az ablaktól. A helyére állok, nyújtom a receptet. A szőke patikusnő rápillant, és unottan mondja: „Nincsen kérem”. „Akkor kérek egy Sterimart!” „Az sincsen.” „De hát ott van ön mögött a polcon.” „Az csak dekoráció.” – válaszolja.

Tolongok a troli megállóban, szemerkél az eső, csúcsforgalom van, mindenki ázott, mindenki ideges, mindenki sietne, troli sehol. Mellettem egy fiatal lány áll, időnként meglökik a járókelők, akik átvágnak a várakozók tömegén. A lány kezében fehér bot. Kerek arca a hűvös idő ellenére is piros. Egészen picike, résnyi szemei pislogás nélkül ide-oda járnak. A kabátja tiszta, a barna haja két régimódi vékony fonatban szorosra húzva a fején. Feltűnik a troli az utca végén. A várakozók tömege megindul a járda széle felé. Megsajnálom a lányt, megszólítom: „Segíthetek, kérem? Jön a troli! Segíthetek felszállni?” A lány valamit motyog, nem értem. A troli közeledik a megállóhoz, a mögöttünk lévők meglódulnak, előre nyomnak bennünket. A lánynak kiverik a fehér botot a kezéből, mindjárt fel fogják lökni. Felkapom a fehér botot a földről, mielőtt rátaposnak. Az egyik kezemmel a kezébe nyomom a botját, a másikkal megfogom a könyökét, hogy el ne essen. Abban a pillanatban a vak lányból velőt rázó üvöltés szakad ki. „Neee nyúúljooon hoooozááám!” üvölti olyan hangerővel, hogy az egész utca megdermed. A körúti forgalom őrjítő zaját, a fékező troli csikorgását, a mozduló testek keltette zajt, mindent, mindent túlharsog ez az ordítás. Rémülten elengedem. A körülöttünk állók dühösen rám merednek. A szemükben látom, hogy még nem tudják, hogy megloptam, vagy bántottam ezt a vak lányt, de abban egészen biztosak, hogy én valami gonoszságot cselekedtem.