Nem én maradtam le,
csak a valóság elhagyott,
elhúzott fölöttem mint
égre csíkot festő
bádogangyalok.
Maradtam egymagam,
átváltozásaim ha voltak,
most itt ragadtak,
nem hiányzom már
csak önmagamnak.
Elfelejthetó alakban létezem,
ami hiányzik az nincs nekem.
Valahol többé már nem vagyok
máshová máskor sem érkezem,
minden mi számított annyira
megtalálható lett nélkülem.
Teljes metamorfózis.
Ülök a semmi közepén
és átlátnak rajtam mint
kopott ablaküvegen.
Aki nincs sehol,
az lesz igazán szabad,
kapuján nem sír
a kóborló déli szél,
csak suttogva elhalad
5 hozzászólás
Ez nekem rendkívül sokat elmesélő vers. A metamorfózis engem megriaszt, de itt, most sokkal teljesebb belső képet kaptam, mintsem, hogy elvigyen ez az érzés. Szépen mesélsz, és a megélés ereje benn tartott a versben elejétől a végéig. A konklúzió természeti képpel kinyitott megfogalmazása sok nyitott gondolatot hagy, de talán ezért dalol még mindig bennem…
aLéb
Köszönöm, hogy olvastál!
Huh, ez nagyon jó. "Ülök a semmi közepén…" és nem találom a szavakat. Hatalmas találat a versed, kedves Öregsam! Gratulálok!
pipacs
köszönöm,hogy itt jártál!
Fú, zseniális ez a vers, nagyon nagyon tetszett, és hogy őszinte legyek, azért is megérintett, mert teljesen leírja a mostani hangulatomat, amitől elég nehéz szabadulni…
Még el fogom olvasni párszor, köszönöm az élményt, tényleg remek vers!
H.