Cinema

Minden azzal a vitával kezdődött. Azzal a filmmel, amit én nem akartam megnézni.
Megkeményítettem a szívemet, és nem! Nem engedtem! Most az egyszer legyen nekem igazam, ugyan, mi baj lehet belőle…
Persze baj lett. Nem is akármekkora.
Másnap Bogi olyan sértődős arccal járkált egész nap, mintha például meghúzkodtam volna a copfjait. Ez már azért is eleve lehetetlen, mert nincs is copfja, csak olyan szép, szőke haja van.
De attól, hogy valakinek nincsen copfja, még tud sértődős arccal nézni.
Mondtam neki, hogy holnap este elviszem vacsorázni. Persze, hogy elviszem, mert találtam egy olcsó éttermet, még meg is lepődtem, hogy milyen nagyon olcsó, szinte az ember után dobják az ennivalót. Ma kaptam, szórólapon, az a neve, hogy VÉRHAS ÉTTEREM.
Még csak ki se akadt, már ez furcsa volt. Nézte a Szívtipró gimit, úgy csinált, mint aki figyel, pedig éreztem, hogy egy cseppet sem figyel a gimire. Mert csak úgy, simán odavetette, hogy holnap moziba megy. A Tomival. Közben rám se nézett. Biztosan nem mert. Ilyen vallomás után én se mernék magamra nézni, azt meghiszem.
Nem válaszoltam, pedig belül forrt bennem a düh. Könyörögtem, hogy ne menjen moziba, pláne a Tomival. Ismerem azt a Tomit, nagyon is jól. Már a neve, hogy Tomi, bizalmatlanságot gerjeszt bennem. Tomi. Micsoda béna név, hogy valakit pont egy mosóporról nevezzenek el! Biztos mosónő volt az anyja. Ilyen alapon engem hívhatnának Gaál Szürkehályognak, mert az anyám szemész. Vagy akár Gaál Fitymaszűkületnek, ha az urológus apám akarata győz a nevek választásánál, de ez nem lenne szerencsés, mert akkor úgy becéznének, hogy Fityi, sőt, amikor meglett emberré válok, mondjuk komoly pszichológus leszek, akkor úgy hívnának a gyerekek, hogy Fityi bácsi, ez pedig egészen tűrhetetlen lenne…
Szóval, Tomi.
Teljesen kétségbe estem. Másnap akcióba léptem. Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Én nem harcolok. Ha nem kellek, hát nem. Győzzön a Tomi. Hiába mondja Bogi, hogy haveri alapon, ezt nem hiszem el. Ugyanis a nővérem, Vera is haveri alapon született egy egyetemi bulit követően. Így aztán mondhat a Bogi bármit.
Felhívtam az ügyészséget. Nagyon eltökélten kérdeztem meg, hogy véletlenül nem tartottak-e meg egy akasztófát esetleg, még azokból az időkből, amikor létezett a halálbüntetés. Az ember, aki felvette a telefont, azt felelte, hogy sajnos, nem tud ilyenről. Kértem, hogy nézze meg tüzetesebben, hátha a pincében, eldugva, valami sutban, mégiscsak maradt egy akasztófa.
Nagyon hamar visszajött, szerintem le se ment a pincébe, mert ennyi idő alatt ember fel nem ér a pincéből, hacsak nem a Batman, de ezt kétlem, ugyanis ilyen nyávogós hangú Batmanekről még nem hallottam, mint amilyen ez volt.
Azt felelte, nincsen egyetlen akasztófa sem, a pincében se talált. Felaprították mindet, és az ínséges időkben eltüzelték. Esetleg a múzeumokban találok egy valamirevaló akasztófát.
Istenem, micsoda önzőek az emberek! Egy kicsit kellett volna dideregniük, fogvacogniuk, s máris megoldódik a problémám! De nem, senki sem gondolt arra, hogy valamikor még szüksége lehet valakinek akasztófára…
Más módszert kellett kitalálnom. Nincs mese, marad a bombariadó. Felvettem a saját hangomat magnószalagra, amelyben közöltem, hogy az adott időpontban a mozit legyenek szívesek kiüríteni, mert bombát rejtettem el, nem is akármilyet. Gondoltam, hogy bejátszom a felvételt a telefonba, eltorzítva, úgy, mint amikor egyszer a Metallicát hallgattam, és csak félig nyomtam be a gombot, így pedig olyan volt a hangja, mint egy elemes játékbabának, azt hittem, a Britney Spears énekel. Szörnyű volt, tényleg, alig hevertem ki, két hét kellett, amíg elmúlt a félelem.
Halált megvető bátorsággal tárcsáztam a mozi számát, és ahogy kapcsolt, bejátszottam a felvételt, persze, úgy eltorzítva. Mintha Britney Spears mondta volna, szakasztott olyan volt.
Aztán gyorsan a fülemhez tettem a telefont, hogy halljam a hatást.
Éppen azt mondta:
– … a keresett melléket, vagy várja meg a kezelő jelentkezését!
Ó, hát egy gépnek daráltam a bombariadómat… micsoda égés! Mielőtt felocsúdhattam volna, felvette egy nő. Akkor már bonyolult lett volna visszatekergetni a szalagot, így kínomban alig tudtam, mit mondjak.
A nő meglehetősen türelmetlenül kérdezte: – Tehát, mit óhajt?
Zavarban voltam. Nem szeretek idegen nőkkel beszélni, a tudakozót is lecsapom, ha női hang veszi fel, és a villamosról is leszállok, ha nő mondja a megállót. Nem bírom az ilyet. Nem szeretem, ha átvernek, mindenféle női hangokkal.
– Öööö… egy jegyet szeretnék. A ma esti filmre, a hét órásra.
Aztán meggondoltam magam. Mert ez a nő azt mondta, bárhova kapok jegyet, előre, hátra, jobbra, balra, fel, le.
– Minden jegyet szeretnék megvenni. – mondtam határozottan a nőnek. – Egy egész osztály menne.
Még az volt a szerencsém, hogy kamaraterem, de ezt akár gondolhattam volna. Mert tudtam, tényleg tudtam, hogy ez a Tomi kamaraterembe akarja vinni Bogit, mert az meghittebb. Olyan kicsi, aranyos terem, ahol megbújhat vele a tömegben.
Hát, nem lesz tömeg. Erről gondoskodom. Ugrott a megbújás, huhaha.
Kölcsön kellett kérnem apukámtól. Csak nézett, amikor mondtam, hogy húszezer, mozira. Kérdezte, hogy Svájcba megyek-e a filmre, vagy mi van. Nem mondhattam el neki, ezt igazán nem. Ő ezt nem értené meg, tudom. Nagyon régen volt fiatal, bohó, szerelmes. Most fél évig fuccs a zsebpénznek, tessék. Mindez a Tomi miatt. Tönkre akar tenni.
Elmentem a moziba, kiváltottam a jegyeket. Olyan sok jegyet kaptam, hogy szúrtak a zsebemben, pont a combomnál, ott, ahol kiskoromban meglőttek egy nyíllal, amikor vak indiánost játszottunk. Teljesen belém fúródott, meg se mertem mutatni otthon, két éjjel egy nyíllal a combomban aludtam, amire észrevették. Persze, vittek a sebészetre, meg tetanusz, még jó, hogy nem kellett amputálni. S most meg a jegyek szúrnak, ugyanott.
Micsoda kínokat kell kiállnom egy lány miatt…
Odafelé bementem egy diliboltba.
Imádom a diliboltokat, mindenféle nagyszerű holmit lehet kapni bennük, például piros filceket, de amikor rajzolni akar velük az ember, kiderül, hogy sárgán fognak. Meg fekete cipőkrém is van, fogpasztás tubusban. A gyanútlan ember rányomja a fogkefére, oda se néz, mert a fogmosás ugyebár, rutin, minek bámuljuk a fogkrémet rajta. Aztán jól meglepődik, mikor csupa fekete lesz a foga a pasztától. Vagy fordítva, amikor a cipőpasztás tubusban van a fogkrém, az is vicces. De a legmulatságosabb a záptojás illatú parfüm, azt vettem a nővéremnek születésnapjára. Nincs ám ráírva, hogy mi van benne, ez benne a meglepetés. A dili. Azóta sincs unokahúgom, se unokaöcsém, mert Vera nagyon hamar hazajött arról a randiról. Utána persze kidobta, sumákban ám, hogy ne vegyem észre, de láttam a kukában, a téliszalámi papírja alá dugdosva. Ennyit a háláról, a megbecsülésről. Azóta sem tudom feldolgozni.
Most pedig nyúlós skorpiókat vettem a diliboltban. Olyan, mintha gumiból lennének, de ha valamire rádobja az ember, beleragad, és elkezd folyni.
Valamiért a Tomi jutott eszembe róluk, vettem is tizenegyet, rögtön.
Este pedig, ugyebár, a mozi.
Idejében oda akartam érni, hogy elbújhassak. Mivel csak hárman leszünk a teremben. De ezt kizárólag én tudom.
A kukoricásnál megvettem az összes kukoricát, zacskókban. Rengeteget kaptam. Azért, nehogy a Tomi venni akarjon Boginak. Naná, még kukoricát is, azért ezt már tényleg nem viselném el…
Alig tudtam mozogni a rengeteg zacskótól, egyszer ki is borult, a jegyszedő néni segített összeszedni. A szemem sarkából láttam, hogy a felszedés közben bekapott pár szemet belőle, de nem szóltam egy szót sem. Nem vagyok irigy, sőt, az ingemet is odaadnám bárkinek, ha kéri. Ezt az inget főleg. Pont a minap jegyezte meg egy haverom, hogy olyan vagyok benne, mint egy kockás piton. Méghogy kockás piton, na! Utána is eredtem egy korombeli fiúnak, hogy megállítsam. Mondtam neki, hogy szeretném odaadni az ingemet, mert jószívű vagyok, csak segítsen levenni rólam, mert nehéz lenne egyedül, a kukoricák miatt, ugye. És ne aggódjon, nem fogok megfázni, mert a kukoricák langyosak, majd azok melegítenek a zacskókkal…
Nem is válaszolt, csak nézett egy darabig, pedig az arcomat nem is láthatta, csak egy résen tudtam kikukucskálni rá, a kukoricák közül. Aztán szó nélkül elment. Először dühös lettem, de eszembe jutott, hogy biztosan nem tud magyarul. Ilyen ajánlatot az emberek nem hagynak szó nélkül. Gondolom, feliratos filmre jött, azt majd érti. Futottam utána. Megint megállt, akkor elismételtem neki ugyanazt, csak angolul, hátha azt érti.
Erre már válaszolt. Egyetlen szót. Azt, hogy „idióta”.
Megmondom őszintén, nem esett jól. Rettenetes belegondolni, hogy ilyen emberek vannak, akik így kiszúrnak egy idegen fiúval: eljön Magyarországra, és egyetlen szót tanítanak neki, azt, hogy idióta. Elképzeltem, ahogy beül egy pizzériába, és amikor a pincér megkérdezi, mit szeretne, azt feleli, hogy idióta, mert csak ezt az egyetlen szót ismeri… szegény fiú, mérhetetlenül megsajnáltam. Egy darabig még kerestem, de eltűnt.
Megkerestem a termet, és beültem. Körülbástyáztam magam a zacskókkal, nehogy észrevegyenek. Elég rendesen sikerült. Aztán vártam.
Majdnem elkéstek. Elmondhatatlanul rosszul esett ez is, mert vajon, miért késhettek ennyit? Mit csinálhattak a mozi előtt? Bele se mertem gondolni. Tényleg kár, hogy nem volt egy nyavalyás akasztófa abban a pincében.
Nem vettek észre. Egymás mellett ültek, de Tomi nem ért Bogihoz. Még csak az kellett volna, azonnal neki is ugrok. De nem. Csak beszélgettek. Bogi néha elmosolyodott, de nekem nagyon fájt az a mosoly.
Amikor a film elkezdődött, akkor még kitartóbban figyeltem, hogy mikor következik a közeledés. Amikor Tomi úgy csinál, mintha véletlenül érne hozzá Bogihoz.
Amikor Tomi megmoccant, hátulról megdobtam kukoricával. Csodálkozva tekintgetett hátra, de gyorsan lebújtam, nehogy meglásson, és rájöjjön, hogy én vagyok.
A következő mozdulatnál repült a nyúlós skorpió. Kettő. Beleragadt Tomi hajába. Majdnem elnevettem magam, úgy megijedt. Csak azért nem nevettem, mert Bogi sikított egyet, és megsajnáltam.
Egy darabig ültek mozdulatlanul, majd láttam, hogy Tomi felemelni készül azt a ronda, szőrös kezét.
Ezt már tényleg nem bírtam elviselni. Felráztam a kólámat, majd kibontottam, és megcéloztam Tomi fejét. Csak úgy spriccelt a szénsav, meg a lé. Öröm volt nézni, ahogy folyik le a fején.
Amikor Tomi felállt, megint lebújtam, de ez nem volt elég, mert elindult hátra, pont felém.
Látta a kukoricákat, azt hiszem, meg is lepődött, bár nem mutatta. Elindultam, hason, csúsztam a székek között, alatt, szerte a teremben. Még a szememet is becsuktam, hogy ne lássam Tomit, olyan mérges voltam.
Amikor óvatosan felnéztem, egy édes arcot láttam: Bogiét, aki hatalmas, kerek szemekkel, csodálkozva nézett rám:
– Vikcsi, hát te mit csinálsz itt a moziban?
Igazából válaszolhattam volna neki sokfélét, de semmi nem jutott eszembe, azon kívül, hogy filmet nézek. Szégyelltem is magam miatta, mert ez olyan fantáziátlan felelet volt. Tőlem pláne.
Tomira nem mertem nézni, amikor visszajött. Ő bezzeg rám nézett, bár ez nem láthattam, csak éreztem. Legalábbis, én ránéztem volna, ha fordított a helyzet, az biztos.
Egy szó nélkül eltakarodott.
Hiába könyörögtem, Boginak már nem volt kedve tovább nézni a filmet.
Olyan nyafka sokszor, tényleg, meg rapszodikus is, mert hát ő akarta ennyire megnézni ezt a nyavalyás mozit, most pedig, tessék, már nem is akarja. Még jó, hogy nem én vettem neki a jegyet, most fújhatnám.
Segített vinni a kukoricákat. Naná, hogy nem fogom otthagyni a moziban, ha már megvettem, persze, hogy valaki más majd megegye, az én pénzemen!
Egy csomót elpotyogtatott, többször rá is kellett szólnom, mert mi nem pazarolunk, nem engedhetjük meg magunknak, most szegénység van, meg válság, ezt neki is tudnia kell, hiszen jár iskolába.
A folyosón észrevettem azt a fiút, akinek az ingemet akartam adni a film előtt. Utána is eredtem, de amikor meglátott, ijedten nézett, és elfutott előlem.
Nem értem az embereket. Tényleg nem. Én csak a jót akarom, erre ez a hála…
De legalább Bogi velem van. Kérdőn pislog rám. Főleg, amikor a maradék nyúlós skorpió kiesik a zsebemből, a doboznyi mozijeggyel együtt…
Nem szólt semmit, pedig lefogadom, hogy értette a dolgot. Mert Bogi okos. Egyetemre készül.
Én pedig büszke vagyok rá, hogy ilyen barátnőm van.
Szerintem titokban ő is büszke énrám, bár még nem hallottam, hogy bárkinek mondta volna.
A lányok olyan szégyellősek a szívügyeiket illetően… azt hiszem, csak ez lehet az oka.