Töklámpás

Egész nap nagy munkában voltunk édesanyámmal. Túrót készítettünk, vajat köpültünk. Előfordult, különösen nyári időszakban, hogy olyan sok tejet adott a tehén, hogy nem tudtuk elfogyasztani. Ilyenkor a feleslegből túró, vaj készült, amit édesanyám elvitt a piacra eladni. Nagyban folyt a munka, másnap kora reggel ment édesanyám a heti piacra. Különös, de ilyenkor szívesen segédkeztem, nem úgy az ebéd főzésnél. Mintha csak tudtam volna, hogy főzni lesz időm megtanulni, sőt unásig gyakorolhatom egész életemben, de vajat köpülni, többé nem lesz módomban. Ilyenkor, ha édesapám is ráért, mindig ott sündörgött körülöttünk, tréfálkozott velünk, vagy vicces történeteket mesélt. Szerettem az ilyen harmonikus, közös családi munkát, együttlétet. Amikor minden kész volt, akkor édesanyám a túrót feldarabolta, félkilós csomagokat mért ki és gondosan zacskóba zárta. A vajat, szép téglalap alakúra formálta, s a negyedkilós téglácskákat zsírpapírba csomagolta. Édesapámra az a munka hárult, hogy elkészítse a vödröt, amire hosszú kötelet kötött, abba gondosan beraktuk a túrót vajat, s ő azt leengedte a 12 méter mély kútba, úgy, hogy legalább félig a vödör a vízben legyen, azután a kötelet kikötötte a kútoszlophoz. Ez volt ugyanis a hűtő. Olyan jól megkeményedett a vaj reggelig, olyan frissen, hidegen tartotta a túrót a kút friss vize, hogy annál jobb hűtőt szerintem, azóta sem találtak fel.

Másnap édesanyám kora hajnalban elment a heti piacra. Édesapám az állatokat etette, én a reggelit készítettem kettőnknek. Együtt megreggeliztünk. Azután következett az állatok itatása. Utána fogta a vasvillát, s felment a góréba. Nyárra már kiürült, nem volt benne kukorica, hanem a lucernát rakta be apám száradni. Nagyon ügyesen csinált körbe lécekből több emeletnyi polcot, s arra szépen szétterítette a lucernát. Utána mentem, mert nagyon szerettem a szénaillatot. Gyakran játszottam is, vagy olvastam odafent ilyenkor benn a szénaalagútban. Mesés volt ott ülni egy könyvvel a kezemben, beszívni mélyen a szénaillatot, – szinte ma is érzem, mintha csak úgy előhívhatnám a lelkem mélyéről a jól elraktározott édes illatot! Édesapám hamar végzett a széna forgatásával, s ahogy megbolygatta a lucernát, még erősebben árasztotta magából az illatot. Mondta is,
– Látod, milyen jó, hogy felhoztam ide száradni! Nem csalt az előérzetem, ha a kaszálás után harmadnap megázott volna, amilyen nagy eső volt… ebből semmi sem maradt volna! –
Elmondta, hogy az eső jól a földbe veri, azután rájön az erős nap az ázott lucernára, attól jól megfeketedik, lepörög a levele, csak a csupasz szár marad. Persze, azt is megeszi a jószág télen, ha nincs más, de nem olyan ízletes, elveszíti a vitamintartalmát. Kell ám vigyázni rá nagyon, hogy télen is legyen az állatoknak jó ennivaló, mert a tehén is csak akkor ad tejet, ha jól van tartva.
Kértem apámat, hogy maradjunk ott a szénaalagútban, s meséljen nekem. Szerettem hallgatni, bármit mesélt is, akár a szénáról, akár az állatokról, vagy gabonáról, ami éppen foglalkoztatta, mert olyan szeretettel beszélt mindenről, amilyen szeretettel végezte is a munkáját. De ezúttal neki más ötlete támadt.
– Tudod mit, csináljunk töklámpást, itt fenn is elkészíthessük. Benne vagy? – már hogy a csodába ne lettem volna benne, azt sem tudtam mi az a töklámpás. Örültem neki, mert biztos valami nagyon érdekes dolog lehet. Ő máris ment a kukoricásba, hogy keres egy szép nagy tököt, s azután elárulja a tervét. Hamarosan előkerült egy hatalmas sárga tökkel, azután hozta a szerszámokat: vésőt kalapácsot, zsebkést… Leterítettünk egy nagy kartonpapírt, hogy ne piszkítsuk össze a góré padlózatát, s munkához láttunk. Én leginkább csak néztem, hogy lesz a töknek két nagy szeme, hatalmas mosolygó szája, az orra helyén is fúrt egy lyukat, s mondta
– Na fussál csak, hozz egy szép sárgarépát, az lesz az orra. – Amikor elkészült, akkor azt mondta édesapám ravaszkás mosollyal.
– Tudod mi a tervem, ráijesztünk Anyára! Most ezt a tököt betesszük a konyhaasztalra, teszünk bele mécsest, s innen lessük mikor jön, akkor meggyújtsuk a, s ő majd jól megijed tőle!
– Biztosan nem fog nagyon megijedni? – aggódtam.
– Á, dehogyis, nem olyan fából faragták! – vigasztalt édesapám. Jól elsötétítettük a konyhában az ablakokat, becsuktuk az ajtót, s így teljes lett a sötétség. Az asztalra oda volt már készítve a töklámpás, benne a mécses, csak arra vártunk, mikor látjuk meg édesanyámat jönni az úton. Már messziről észrevettük, hogy kerekezik hazafelé, akkor apám meggyújtotta a mécsest, én is bekukkantottam a konyhába, hát elég félelmetes volt ott a sötétben az a hatalmas fej, világító szemekkel, tátongó nagy szájjal, ami azt a hatást keltette, mintha lángot lövellne. Nekem félelmetesnek hatott, ott az elsötétített konyhában. Visszamentünk a góréba, s onnan lestük a hatást. Édesanyám megérkezett. Mi ketten a széna alagútban lapultunk, nem vett észre bennünket, csak amikor elhaladt a góré előtt, akkor lestünk utána, hogy mi lesz, a hatás. Benyitott a konyhába. Benézett, majd becsukta újra az ajtót.
– No, hol vagytok lókötők? Az hittétek, hogy megijedek ugye? – szólt szemrehányóan, és nézelődött, hogy honnan kerülünk elő. Lekászálódtunk a góréból, apám értetlenül állt, – mi az, hogy meg sem ijedt? – én meg boldogan futottam anyámhoz, és titokban nagyon örültem, hogy nem ijedt meg. Ezúttal boldog voltam, hogy nem jött be édesapám terve, nem olyan fából faragták az én anyukámat, hogy holmi töklámpástól megijedjen.
Az élmény, mindenesetre felejthetetlen maradt.