XVII.
Anya!
Tyr, miközben Antonia élet-halál harcot vívott, épp a harcmezőről tért meg. Seregét csúfosan megtépázták, de legalább elégtételnek ott volt az a száz perzsa katona, akiket a városban, és a harcmezőn szedtek össze sebesülten, rabszolgának a város környéki aranybányákba. Mikor beért a városba látta, hogy majdnem porig rombolták. Sok alattvalója holttestét látta az útja során, s a megfeketedett, üszkös házak romjait, amit felgyújtott a városba betörő ellenség.
– Átkozottak!- suttogta maga elé. Mikor elért a palotához, látta, hogy majdnem azt is felgyújtották.
Mikor belépett a küszöbön látta a saját, és az ellenség embereinek a hulláit, s a kifosztott előcsarnokot. Rettegve nézett körbe, de összeszedte magát és kiadta a parancsot.
– Keressetek túlélőket! Fogjátok el azt, aki ellenkezik, vagy öljétek meg!
A katonák szétszéledtek, miközben Tyr nekivágott az emeletnek. Rohant fel, s közben Antoniáért és a fiáért aggódott.
– Remélem nem esett bajotok, és elértétek a búvóhelyet.
Sietett az északi szárnyba, hogy megbizonyosodjon családja épségéről. Mikor meglátta a folyosón Antonia szinte élettelen testét, és a vért a szőnyegen, nagyon megrémült. Rettegve térdelt le a testek mellé, hogy kitapintsa a pulzusukat. Antonia pulzusa alig volt érezhető, s a teste is kihűlt, ahogy a gyermeküké is. A hadisten szörnyű haragra gerjedt, mikor meglátta, hogyan végeztek a fiával.
– Ezt nem úszod, meg Szelim!- suttogta maga elé. – Akár hová is bújtál elő kerítelek, és a lehető legfájdalmasabb és legkegyetlenebb halállal foglak sújtani!
Tudta, hogy a gyermekük menthetetlen, így Antoniára kell koncentrálnia. Óvatosan felvette szerettei testét, s levitte őket a búvóhelyre. A hadistennőt letette az ágyra, s mellé a fiát is. Tudta, hogy a lány nem fog meghalni, de azért nekilátott, hogy kitisztítsa a sebét a hasán. Mikor a kardjával felvágta a lány ruháját, látta, mekkora a baj. Nekilátott, hogy a Sowulo segítségével meggyógyítsa a sérülését. Mikor végzett a lány mellkasán és hasán nyoma sem maradt a sérüléseknek. Várta, hogy magához térjen, ami nem történt meg, s őt egyre jobban aggasztotta ez a tény az idő múlásával.
– Miért nem akarsz visszajönni, szívem?- kérdezte aggódva.
Végül azonban úgy döntött, inkább a lányban élő önmagát kérdezi meg erről a dologról. Antonia homlokához tette a kezét, ahol azonnal felizzott a Teiwaz jele.
– Jöjj elő!- parancsolta a hadisten, mire a rúna testet öltött.
– Mit szeretnél tudni, Tyr?- kérdezte, mikor szemtől szemben állt a gazdájával.
– Miért nem tért magához Antonia? Miért nem akar visszajönni, hiszen máskor nem volt ennyi ideig eszméletlen.
– Azért mert szenved és elege van ebből az életből. El akarja hagyni ezt a világot. Örökre.- szólt nyugodtan a Teiwaz.
– De miért? Hiszen hadistennő! Nem élvezi már a harcot?
– Pontosan. Túl sok szenvedést, halált és fájdalmat látott, és nem akarja tovább tenni. Azt szeretné, ha elengednéd.
– Na de miért? Hogyan történhetett meg ez az egész? Mi lehet neki még az életnél is vonzóbb?- rázta hitetlenül a fejét Tyr.
– Nézd meg magad! Pillants bele a fejébe.
Tyr leült a lány mellé, s ismét a homlokára tette a kezét. Rövidesen látta a lány álmait, melynek sorozatos visszatérője egy fiatalasszony volt, s akit a férfi már látott valahol, csak nem tudta, hol. Az egyik álomban a talán négy vagy öt éves Antonia a fiatalasszony ölébe bújt, akivel egy tágas, vadvirágos mezőn voltak. Tyr figyelte a kislányt és a nő bensőséges kapcsolatát, mely nagyon nagy szeretetről tanúskodott. Szinte anya és lánya volt ez a kapcsolat. Ám ez a béke és idill nem tartott sokáig, mivel a kép elsötétült, egy erő kilökte a kis Antoniát a nő karjából, s ő egyre távolabb került tőle.
– Anya! Ne menj el, anya!- sikoltott a kislány, de a nő csak mosolygott és integetett.
Antonia rohanni kezdett utána, de nem tudta utolérni, bárhogy is erőlködött. Ekkor Tyr hirtelen magához tért. Teljesen leizzadt, és remegett.
– Szegény! Még álmaiban is csak illúzió a béke és a nyugalom. Miért van ez így? – morogta csendesen.
– Mert úgy érzi a béke csupán egy ostoba álom, amit az emberek találtak ki.
– Mutasd meg, miért gondolja így ezt!
– Nem, erről majd őt kérdezd meg. Ez nem az én reszortom.
Tyr bólintott. Tudta, hogy ez valóban így van.
– Mehetsz!- mondta csendesen.
– Inkább te menj, mert azt hiszem, fogtak neked valamit, aminek örülni fogsz. Siess, azt hiszem, meg van az a személy, akin bosszút akarsz állni.
A hadisten felállt, és elhagyta a helységet. Alig hogy kilépett a rejtekajtón két katona lépett oda hozzá, s egy ismerős alakot löktek elé.
– Nézze, uram, milyen szép, kövér légy akad a hálónkba!
Azzal felemelte a foglya fejét, és Tyr megpillantotta Szelim vérző arcát. A fiú nem volt magánál, mivel leütötték, mikor elkapták. Az istenség gúnyosan elmosolyodott.
– Zárjátok egy cellába, és gondosan őrizzétek!- adta ki a parancsot, majd elindult, hogy megnézze, milyen állapotban van a palota többi része. Sértetlennek bizonyult.
Az alkonyattal a katonák is visszatértek a városba, néhány fogollyal. Tyr úgy rendelkezett, hogy minden foglyot zárjanak börtönbe mindaddig, míg meg lesz a büntetésük. Este visszatért Antoniához, aki még mindig eszméletlen volt, és a Teiwaz ápolta.
– Hogy van?- kérdezte a férfi, mikor belépett.
– Beteg. A sérüléseit ugyan begyógyítottad, de azért nincs jól.
– Mi baja?
– Szerintem idegláz. Állandóan az anyját szólítgatja, és nyugtalankodik, máskor meg teljesen csendes. Szerintem el kéne engedned.
– Hagynom kéne, hogy meghaljon?
– Ez lenne a legjobb. Azért nem tér magához, mert belesűllyedt az álmaiba, és nem akar ide visszatérni. Fél, hogy újabb csatákat kéne megvívnia.
Tyr megkérte a rúnát, térjen vissza a lány testébe.
– Próbáld meg valahogy rávenni a visszatérésre. Mondd meg…- akadt el a hangja, és elgondolkodott.
– Mit?
– Azt, hogy ha visszatér, megpróbálom megvalósítani az álmait, és igyekszem neki megteremteni a békét.
– Rendben.
Amikor magára maradt a lánnyal tovább borogatta a homlokát, s a lány halkan így szólt.
– Anya! Kérlek, anya, ne menj el! Maradj, félek!
– Csitt, csitt, nem megyek sehová, itt vagyok. Nyugodj meg, kedves!- súgta a fülébe a férfi.
Tyr-nek ekkor hirtelen eszébe jutott egy emlék, melyet már majdnem elfelejtett. Ő is, mielőtt meghalt volna, éppen így sírt az anyja után. Akkor még nem volt isten, csak egy közönséges halandó.
Egy háború során szembe került az egyik, akkor még legveszedelmesebbnek tartott ellenfelével. Ő maga volt az ellenség csapatainak vezetője, akivel azt hitték legyőzhetik a másik hordát. Vadul csatáztak, ám a csillagok nem nekik ígérték a győzelmet. Tyr súlyosan megsérült, és csak arra maradt ereje, hogy elmeneküljön. A hasán volt a legsúlyosabb a sebe, s ő maga vért hányt, miközben menekült. Egy befagyott tó partján érte utol a Halál. Teljesen kimerült, s a sebei is nagyon fájtak. Lerogyott a hóba, s a hátára fordult. A tekintette elhomályosult, s mielőtt végképp ráborult volna a sötétség, felkiáltott.
– Anya!
Sokáig csak a visszhang válaszolt erre a kiáltásra, de Tyr-t már ez nem érdekelte. Zokogott a félelemtől, de nem volt menekvés. A keze fájdalmasan belemarkolt a hóba, még kettőt vonaglott a teste, s aztán nem mozdult többé. A következő emléke az volt, hogy Azgardon tért magához, és az istenek aggódva hajoltak fölé. Ezek után lett hadisten, mivel kiérdemelte ezt a tisztséget, földi pályafutása során.
– Anya!- suttogta maga elé. – Anya!