Píszláv, avagy Valentin, segíts!

Furcsa lények a lányok.
Ezt már sokszor megállapítottam. Mintha soha nem tudnának örülni semminek.
Egy egész hónapot töltöttem azzal, hogy mit ajándékozzak a szeretett lánynak Valentin-napra… aztán valahogy mégis olyan szerencsétlenül sült el.
Pedig én tényleg jót akartam.
Járkáltam a városban, néztem a kirakatokat, katalógusokat, jobbnál jobb, különleges ajándékokat keresve.
Mert, ugyebár, más lányok, miket kapnak! Rózsákat, hahh, aztán, abban mi a pláne, elhervad, és nézhetik a semmit. Nyoma se marad, még csak emlékbe se.
Bogi nem ennyit érdemel. Sokkal többet, és tőlem bizony meg fogja kapni…
Még a helyszínt is nagy műgonddal választottam ki. A Margitsziget egyik nagyon romantikus helyére hívtam meg randevúra.
Azzal nem számoltam, hogy aznap reggel szakadni fog az eső, így kénytelen voltam abból a semmicske pénzemből kiegészíteni az ajándékok tömkelegét egy szívecske alakú esernyővel. Igaz, ketten már nehézkesen férnek alá, de hát akkor megázunk, na, előfordult már ilyen az életben. S ha az ember PONT Valentin-napon ázik meg, annak pedig még valami különleges romantikája is van…
Egy órával hamarabb odaértem, nehogy elkéssek, a közlekedési viszonyok miatt. Áztam, ázogattam a szív alakú esernyő alatt.
Bogi nem volt jókedvű, amikor megérkezett.
– Miért pont itt? – kérdezte a hálátlan lány. Olyan hanghordozással, mint akiből már teljesen kiveszett minden romantika. Pedig még olyan fiatal…
Legyintettem, nem válaszoltam. Nem akartam valami puccos cukrászdában átadni neki azt a sok remek ajándékot, amit gyűjtögettem neki.
Leült mellém, a vizes betonra. Kicsit sajnáltam, mert a fehér nadrágja pillanatok alatt sáros lett. Erről persze nem tehetek, mert akinek ennyi esze van, hogy fehér nadrágban induljon el a zuhogó esőben… különben is, fehér nadrágban csak a műtősök vagy a mentősök járnak, tehát, már itt furcsa lett az egész.
Ültünk a szív alakú esernyő alatt, mindkettőnknek kilógott az egyik fele, csorgott a nyakunkba a víz, de engem akkor is, borzasztó romantikus életérzés kerített hatalmába.
Bogin látszott, hogy legszívesebben megszabadulna a helyzettől. Nem is értettem. Lány létére, pont Valentin napon, hogy ennyire ne tudjon örülni semminek… ám nemsokára rájön, majd megérti, hogy érdemes volt!
Éreztem, hogy kicsit reszket. Szerintem az izgalomtól. Igen, ezt vártam tőle. EZ az én Bogim!
Átszellemülten előhúztam a nylon szatyrot. Bogi várakozva nézte. Az ajkai furcsán mozogtak, úgy, mint aki imádkozik, de ezt nem tudtam róla elképzelni, hogy PONT Valentin-napon imádkozzon, egy fél esernyő alatt ülve, a nyakába zuhogó víz alatt, reszketve… nem, ez nem olyan imádkozásra való alkalom. Szerintem.
Az első ajándékot kerestem. Mosolyogva átnyújtottam neki.
Aranyosan nézett. – Raffaello – mondta.
Büszkén kihúztam magam. Hiszen én tudom, hogy az a kedvence.
– Na de ötven darab…-forgatta csodálkozva.
Még jó, hogy a szavatossági időt lekapartam róla. Az ugyanis holnap jár le. De máskülönben nem kaptam volna egyszerre ötven darabot belőle, ennyiért. Mondtam is Boginak, hogy ezt mindet meg kell enni, mire holnap lesz. Nem értette. Néha kicsit csodálkozom rajta, amilyen értetlen tud lenni, pedig egyetemre készül. Mondtam, hogy így tartja a babona, ha nem esszük meg holnapig, szerencsétlenek leszünk.
Kényszeredetten mosolygott.
Következett a második ajándék. Egy csokor, igazi virágból. Kicsit összenyomorodott a szatyorban, de nem is ez volt benne a pláne, csak meg kell igazgatni egy kicsit, és máris szebben fest. Vártam, hogy megnézegesse, vártam, hogy megtalálja a különlegességét.
Csakhamar meg is lelte. A csokor közepén ült egy icipici béka. Jaj, de cuki, kiáltott fel, és megsimogatta a békát – aki erre arcul köpte. De nem csak úgy, simán, hanem rózsavízzel! S ez pedig nem egy mindennapi dolog, hogy egy lányt Valentin-nap alkalmával arcon köp egy béka, méghozzá rózsavízzel!
Büszkén ültem, vártam a boldogságot… de csak nem jött. Bogira néztem. Még mindig sírt. Nagy-nagy melegség támadt a szívem körül… ilyen kis elérzékenyülős…de aztán csalódottan láttam, hogy csak az egyik szeme érzékenyült el. Félsiker, na. Csak a bal szemét törölgette buzgón, mert az volt vérvörös.
– Belement a rózsavíz – magyarázkodott.
Megsimogattam, mert ilyen aranyos. Kifogást keres, szégyelli a meghatottság könnyeit.
Közben edd a Raffaellót, szóltam rá. Eddig hármat sikerült neki elnyammogni, én meg csak faltam, faltam. A huszadiknál valami furcsa érzés támadt a gyomrom tájékán, de elfutottam egy fa mögé, és gyorsan segítettem a dolgon. Már alig van, konstatáltam megnyugodva, holnapra biztosan elfogy…
A második ajándék egy palackposta volt. Én készítettem neki. Egy kis üzenet arról, hogy mennyire szeretem. Beletettem egy üvegbe, bedugaszoltam a száját.
Átnyújtottam neki. – Dobd a vízbe. – szóltam rá.
Bogi vállat volt, és a vízbe dobta.
Csodálkozva pislogtam, hiszen azt hittem, azonnal utána ugrik, ő meg csak állt. Szegényke, gondoltam. Hiszen még sosem kapott palackpostát, ugyan, kitől is kaphatott volna, fogalma sincsen, mit kell kezdeni vele…így hát, halált megvető bátorsággal utána ugrottam én. A Dunába.
Közben eszembe jutott, hogy sohasem tudtam úszni. Csak nem lehet olyan mély ez a Duna…ne vicceljünk, csak nem Valentin-napon fogok belefulladni, a szerelmem szeme láttára…de egyre inkább éreztem, hogy nem bírom. Valószínűleg elsüllyedhettem, lehet, hogy egy kicsit meg is fulladtam, mindenesetre a parton tértem magamhoz, egy csomó vizimentő és egy csapat ember gyűrűjében. A tekintetemmel azonnal Bogit kerestem. Megnyugodva fedeztem fel. Ott állt, és őrület ideges volt.
Nem csodáltam. Ha az én szerelmem akarna vízbe fulladni értem, ha ekkora áldozatot vállalna, én is elérzékenyülnék, biztosan…az emberek lassan szétszéledtek, egy izompacsirta még résztvevő pillantással végigmért, majd odaszólt Boginak, hogy „ idióta egy srácod van”, de szerencsére hamar elment.
Bogi nagyon ideges volt, könyörgött, hogy induljunk.
Persze, még mit nem, feleltem. Hiszen a nagy ajándék, az igazi meglepetés még hátravan!
IGAZI rémületet láttam a szemében. – Vikcsi…ne…szerintem ennyi bőven…
Türelmetlenül szakítottam félbe, szinte meg se hallottam. Hiszen egy ilyen lánynak, mint Bogi, ennyi meglepetés egy Valentin-nap alkalmából, egyenlő a semmivel. De majd ez…ez kiengeszteli mindenért!
Büszkén nyújtottam át neki a borítékot, amelyekre virágokat rajzoltam. Sajnos, rajzolni sem tudok, Bogi nem is nézte sokáig, biztosan ezért.
Kíváncsian forgatta, amikor kihúzta a papírt. – Mi ez? – kérdezte gyanakodva.
Összevont szemöldökkel néztem rá, ekkora értetlenség hallatán. – Ez báli meghívó! – feleltem. Tisztán és érthetően rá volt írva. A nagymamám ruházta ránk. Gyönyörű, arany szedésű betűkkel díszelgett rajta, hogy
DEMENSEK BÁLJA
KÜZDJÜNK AZ IDŐSKORI ELBUTULÁSSAL ÉLŐK
TÁRSADALMI KIREKESZTETTSÉGE ELLEN!
Nagyon büszke voltam magamra. Ilyen ajándék…azért ez nem semmi!
Mintha viszont Bogi nem örült volna annyira. – Demensek bálja?! – kérdezte, valami nagyon furcsa hangon.
A fejemet csóváltam, hogy ezt sem érti. Magyaráztam neki, hogy majd szépen felöltözik, és elmegyünk a demensek báljára. Hátha még háromszor is vacsorázhatunk, hiszen bizonyára a pincérek is demensek lesznek, és elfelejtik, hogy már kétszer kiszolgáltak minket…
Bogi csak nagyon halkan sóhajtott, valami olyasmit, hogy aznap este lesz a balett vizsgája.
Csalódottan lehajtottam a fejemet. Már-már felmerült bennem, hogy mégsem ez a lány az igazi…aki egy vacak balett vizsga miatt kihagyja a demensek bálját, az én Valentin-napi ajándékomat…de aztán megsimogatta az arcomat, és így szólt: – Jaj, Vikcsi, ne legyél szomorú. Majd kérek a balettra egy másik időpontot.
Megkönnyebbülten és büszkén húztam ki magam. Hát mégis, belátta, hogy mit veszíthet…
Szinte elolvadtam, amint Bogira néztem. – Apropó, olvadás! Hol vannak a Raffaellók? – kiáltottam fel ijedten és mérgesen.
Bogi nem mert rám nézni. – izé…a Dunában. Beleestek, amikor majdnem megfulladtál.
Fürkészőn néztem rá. Biztos voltam benne, hogy szándékosan dobta bele a zacskót.
De megbocsátok. Boginak mindent megbocsátok.
Mert Bogit szeretem.