Egy egyszerű kérdés

„Egyetlen dolgot hadd kérdezzek meg: miért írod le ilyen sokszor a nevét?” – V.A. csak ezt kérdezte. Egy ilyen egyszerű kérdést tett fel. EzüstFarkas mégis azonnal érezte, ahogy elméje mélyéről szunnyadó, eddig soha napvilágot nem látott gondolatai lomha hömpölygéssel megindulnak a felszín felé.

EzüstFarkas igyekszik észrevenni a kedvesség, érdeklődés, odafordulás legapróbb jeleit azoknál, akikkel kapcsolatba kerül. Mert hisz abban, hogy egymás tanítói vagyunk ezen a világon, és szeretne tudatosan részt venni ebben a szép és szeretetteljes folyamatban. Talán bárki más azt mondta volna „ne írd le annyiszor a nevét”, vagy „felesleges ennyit ismételni”. V.A. kérdésében leheletfinom természetességgel jelent meg a tisztelet, a tapintat, a kedvesség. És van-e komolyabb tanítás egy jól feltett kérdésnél? Amikor egy szelíd érintéssel egy másik lélek titkos alkotórészeit hívjuk életre… EzüstFarkas hálát érzett…

De nem tudja a választ a kérdésre, csak érzi, hogy valamiért fontos.
Más vonatkozásban viszont már gondolkodott ezen a jelenségen, és talán, ha azon a vonalon újra végigmegy, megtalálja a választ erre a kérdésre is.

Csak néhány éve vette észre, és miután észrevette és elkezdte megfigyelni, sorra bukkant rá emlékei közt azokra a korábbi helyzetekre, amikor ez a tulajdonsága megnyilvánult. Hányszor hallotta másoktól, hogy „Nem unod még ezt a filmet? Hetek óta ezt nézed…”. Vagy „Más zenét nem ismersz? Valahányszor idejövök, ez szól…”. És EzüstFarkas csak hallgatott. Nem tudta megindokolni, miért kell hónapokon keresztül, akár naponta kétszer is megnézni ugyanazt a filmet, vagy éveken keresztül ugyanazokat a dalokat meghallgatni újra és újra… Látta, hogy mások ezt furcsállják, kicsit talán megszállottnak is tűnik ilyenkor. Mégis, egyszerűen azt érzi, hogy kell.
Majd, amikor egy szép őszi estén vörös, sárga, és zöldes barna falevelekkel díszítette fel a mécsestartókká előléptetett üvegpoharakat, lassan és nehezen elkezdte megérteni.
A gondolatok – mint most is-, erőtlenül tapogatóztak, próbálták megragadni és feltárni a lélek működésének egy apró részfolyamatát. Hányadik mécsestartó készül? És még hány őszi koszorú, és ablakdísz kell? Mennyi fotó a vöröslő vadszőlővel benőtt kőfalról, a ködben nedvesen csillogó diófaágakról, a deres fűben diót keresgélő varjakról? Mikor lesz elég? Mikor lakik jól a lélek az ősz minden szépségével? Mikor kezd éhezni a télre?
EzüstFarkas megértette, hogy itt a válasz, ezekben a kérdésekben.

A lélek éhezik a dolgokra, és EzüstFarkas – eteti.

Talán minden lélek máshogy táplálkozik, az övé úgy, hogy rátapad a dolgokra, és addig nem ereszti, míg minden értékes összetevőjét magába nem szívta belőle. Rátapad egy dalra, filmre, versre, egy színre, egy szóra… egy névre. Addig nézi, használja, ismétli, újra meg újra, a végtelenségig, míg meg nem érzi, hogy már üres. Kiürül, elveszíti számára minden érdekességét, és akkor elereszti. Úgy tűnhet, mint egy pók, vagy egy pióca táplálkozása. Pedig az ő zsákmánya nem pusztul el.

EzüstFarkas úgy képzeli, hogy az emberi lélek növekszik, növekedésének pedig nincs határa. Hogy mitől növekszik, azt embere válogatja, de az alapelv mindenkinél azonos: megismeri a világ dolgait és jelenségeit, megfigyeli és átéli, tapasztalatokat gyűjt róluk és ezáltal önmaga részévé teszi a dolgokat. Minél nagyobb a lélek, annál több dolgot képes önmaga részének tekinteni, azaz elfogadni.
Az emberek gyakran mondják, hogy elfogadnak valamit, de ez sokszor legfeljebb törekvés, vagy rosszabb esetben menekülés. EzüstFarkas úgy gondolja, hogy a valódi elfogadás olyasmi, mint ahogyan levegőt veszünk – természetes és észrevétlen. Amit elfogadunk, arról nem kell kijelentenünk, hogy elfogadtuk, fel sem merül bennünk más lehetőség, vagy, hogy ezen gondolkodni kellene. Amit elfogadunk, az nem vet hullámokat a lelkünkben. Természetesen és észrevétlenül simul belső világunkba.

Na de visszatérve a lélek táplálkozására, EzüstFarkas úgy érzi, hogy minden zavaró gyakorisággal ismételgetett dolog egy-egy titkos összetevőt rejt, egy különös minőséget, amit a lélek önmaga részévé szeretne tenni.
Lehetséges, hogy egy EzüstFarkasnál felkészültebb ember egész konkrétan megmondhatná mi az (mondjuk egy név ismételgetésénél), de egyáltalán nem biztos, hogy ez a tudás szükséges ahhoz, hogy a folyamat végbemenjen. Ahogy evés közben nem kell ismernünk a kémia rejtelmeit, vagy séta közben azt, hogy mitől okoz boldogságot a virágok látványa…

Néha a lélek jól felismerhető tartalmakra éhezik. Szépségre, jóságra, bátorságra, erőre. Máskor meg olyan megfoghatatlan minőségekre, amikre talán nincsenek is szavak. Amiket nem is lehet kifejezni, de az a lélek, aki arra éhezik, ráismer egy színben, egy hangban, egy szimbólumban, egy névben.

„…miért írod le ilyen sokszor a nevét?” EzüstFarkas érzi, hogy még mindig nem válaszolt a kérdésre. De ennél többet nem tud mondani, bár tudja, hogy minden, amit itt leírt, összefoglalható úgy, hogy: „valamiért fontos”.

De hisz abban, hogy ő (EzüstFarkas) csupán egy ember egyik arca, egy lehetséges árnyalat egy lélek színeiben.
És hiszi, hogy az emberek egy még nagyobb Lélek különféle arcai, egy színpompás lény ragyogó színei.