Mira Haddad És a Szent Korona Titka I.F. 3/3

– Különben?
– Különben baj lesz.
– És mit akar, hogyan segítsek? Egyáltalán hányan vannak beavatva? Hányan tudnak az igazi koronáról?
– Magával együtt már hatan. Mondjuk, megnézhetné a helyszínt a saját szemével. Talán… maga észrevesz valamit, amit mi nem tudunk.
– Ezt hogy érti? – A szeplős, vörös képű fickó, aki Kerekes Antal néven mutatkozott be reggel a telefonba, és aki nélkül oly csodás volt eddig az életem, most köhintett egyet és zavartan tördelni kezdte az ujjait az üres kávéscsészéje mellett…
– Én… tudja utánajártam egy-két dolognak magával kapcsolatban, és… hát tudok arról a második agyról. – Leesett az állam.
– Mi?! Hogy jön ez most ide?! Ez csak… valami genetikai rendellenesség, ennyi – hazudtam. Még szép, hogy nem mondtam el neki, hogy félig egy másik civilizációhoz tartozom!
– Lehet, de a legjobb tudomásom szerint maga ezzel a második aggyal képes dolgokra.
– Miféle dolgokra? – Kerekes habozott egy ideig.
– Például a telepátiára – bökte ki. Majdnem elnevettem magam, holott volt benne némi igazság. Igaz, hogy még Egyiptomban, és igaz, hogy fogalmam sincs róla, hogy csináltam, de képes voltam telepatikus úton kapcsolatba lépni Ehnatonnal.
– Honnan tud erről?
– Bátorkodtam felhívni egy régi ismerősét, aki szintén részt vett azon az ominózus sivatagi ásatáson. Mi több, ő vette be magát a csapatba.
– Sarah?
– Igen – bólintott. – Sarah Henderson. Ő mondott el nekem egy-két dolgot, miután közöltem vele, hogy nemzetbiztonsági kérdésről van szó…
– Nemzetbiztonsági?!
– Valamit csak mondanom kellett. Én mindent megtennék azért, hogy a korona épségben visszakerüljön a helyére. Maga nem?
– De hisz hazudott neki! – Csattantam fel. Ismét mindenki minket nézett. A vörös képű fickónak most megnyúlt az arca, és elkerekedett szemekkel bámulta ökölbe zárt kezemet, majd a kávéscsészéjét, amely most tíz centivel arrébb hevert felborulva. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy valószínűleg jókorát vághattam az asztal lapjára.
– Nyugodjon meg, ne izgassa fel magát, kérem – csitított. – Kérem, üljön vissza.
– Bocsánat – motyogtam zavartan, bár ez inkább a többi asztalnál ülőknek szólt, mint Kerekesnek.
– A haza érdekében tettem. Érti? Semmi rossz szándék nem volt benne. De van is benne némi igazság. Muszáj volt utánajárnom a legendának, mielőtt felkeresem. – Ismét elveszítettem a fonalat.
– Milyen legendának? Miről beszél? – Most Kerekes nézett rám meglepve. Kicsit örültem, hogy én is meg tudom lepni őt, bár ez most ebben a helyzetben nem vált épp előnyömre.
– Ne mondja, hogy nem jutott még el a fülébe a legenda, amely önről szól!
– Hát nem, nem hallottam.
– Akkor kérem, hagy érjen engem az a megtiszteltetés, hogy elmondhassam.
– Hallgatom.
– Amióta hazajött Egyiptomból, arról a bizonyos ásatásról, egyfolytában azt rebesgetik, hogy különleges képességei vannak. És ezekkel a képességekkel ön megtalált valamit, ami az emberiség talán leges-legfontosabb szent ereklyéje: a Frigyládát. – Kerekes várakozón nézett rám. Én pedig nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Örüljek annak, hogy az emberek tudnak rólam és a ládáról, vagy pedig fojtogasson a szomorú tény, hogy bizony még azok sem tudják tartani a szájukat, akiknek pedig érdekükben állna? Természetesen eszembe se volt bevallani az igazságot, ezért biztosítottam róla, hogy az egész csak kitaláció. Még az a szerencse, hogy a tavalyi Szfinx-es esetet legalább nem verte senki nagydobra.
Kerekes úr pedig, aki állítólag egy titkos ügynök, aki a kormánynak dolgozik, és aki állítólag nagyon jó emberismerő, úgy látszott be is veszi minden szavam. – Szóval, segít nekünk, vagy sem? – Kérdezte aztán.
– Egész pontosan mit kellene tennem?
– Telepatikus úton kapcsolatot teremteni az elkövetővel, vagy elkövetőkkel – mondta komolyan. – Talán, ha a helyszínen próbálná meg…
– Lehet, hogy sikerül, értem – fejeztem be helyette, aztán egy percig lehajtott fejjel az asztal lapján táncoltatva az ujjaimat gondolkoztam. Végül felnéztem a várakozással teli, vörös hajú, szeplős képű fazonra, és egészen halkan közöltem vele a tényeket. – Belemegyek, de csak azért, mert a Szent Koronáról van szó. Fogalmam sincs róla, tudom-e még használni a képességemet. Régész vagyok, nem holmi bohóc. Ha nem sikerül, mi soha nem is ismertük egymást, még azt is elfelejti, hogy létezem.
– Rendben – vigyorgott elégedetten.
– És ha szükséges, a továbbiakban minden anyagi támogatást megkapok.
– Úgy lesz, Haddad kisasszony.

folyt.köv.