Tanítom a cicáimat

Most már én is elmondhatom magamról, hogy a háziállatok közé keveredtem. Helyesebben: ők keveredtek hozzám, amikor találtam magamnak két csodaszép kiscicát. Kissé röstellem, hogy idáig soha nem volt alkalmam a lakásomban négylábú vendégeket fogadni. Talán azért, mert csak a kétlábúak rideg, szeretet nélküli társadalmára koncentráltam. Így egy régóta szunnyadó ötletem hatására elhatároztam, hogy jobban kibővítem a kapcsolatomat az állatokkal.
Vagyis: megmacskásítom konzervatív környezetemet. Szerencsére nem kell hosszan részleteznem, hogyan került hozzám Gina és Dolly, a két kis kedves cicalány. Bizarr módra a barátnőm hálószobájában pillantottam meg őket. Gyönyörű, hosszú szőrű perzsa cicák voltak, és halkan dorombolva, kedvesen hízelegve azonnal hozzám bújtak. Simogatásomat kellemesen viszonozták, amivel félreérthetetlenül tudtomra adták, hogy a kegyeikbe fogadtak.

A barátnőm nagy meghökkenéssel fogadta a furcsa szituációt, hisz cicái az ideig egyetlen férfi látogatóját sem részesítették olyan nagy kegyben, mint engem. Már az első pillanatban jobban megszerettem a két gyönyörűséget, mint a gazdájukat, – jól ismerve a lényegre törő természetemet –, látta rajtam, ha a két szépség nem lesz az enyém, belepusztulok. Kedvesemtől felejthetetlen éjszakát kaptam: közölte velem, hogy a két hölgyről lemond és mindkettő az enyém lehet. A váratlan döntésétől kissé szorongtam, bár akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz velem, ha felveszem, és magamhoz ölelem őket. Vajon el tudják- e majd viselni a bajuszomat és modern körszakállamat? – töprengtem tanácstalanul. A kételyem egy csapásra megszűnt, amikor a gazdájuk kezembe tette a kisebbiket, a szolid, álmodozó szemű kis Ginát. Erre az eseményre még tisztán és világosan emlékszem. Az utána történt dolgokat csak pár nappal később tudtam meg a helyi kórházban az ügyeletes takarítónőtől, amikor pár napos kómából eszmélethez tértem.

A következő történt: Gináról egy szál szőr az orromba került, és akaratom ellenére egy nagyot tüsszentettem. Akkor, még nem sejtettem, hogy a felelőtlen cselekedetemmel végzetes hibát követek el. Valószínű a kis drágám többször hallotta macskatársaitól, hogy a nemtetszést hangos, goromba fújással fejezik ki. Az én kicsi cicám arra gondolhatott, amikor hangosan prüszköltem, hogy az új szakállas gazdijának valami kifogása van a személye ellen. Villámgyors reagálását mi sem igazolta jobban, hisz veszedelmes karmaival, egy csapással kitépte a szépen kifényesített bajuszom és körszakállam egy részét. A fájdalomtól olyan szerencsétlenül vágódtam el a padlón, hogy nem az én puha perzsa cicám került a fejem alá, hanem a tükörfényes keményfa padló. E tragikus balesetem óta férfiasságom koronáját, a mindenki által irigyelt hetyke bajuszomat és körszakállamat hosszabb ideig, kissé absztrakt módon kellett hordanom. Igaz, az egyik felét meghagytam változatlanul, de a sérült oldalát sajnos kénytelen voltam rendszeresen leborotválni biztonságom érdekében. Még csak az kéne, hogy felismerje az eredeti formáját az én kis drágám! Nyomban eszébe jutna az első balsikerű randevúnk.

Nem vagyok babonás alkat, sőt, kimondottan utálom a hiszékeny, tévhitektől megbolondított embereket. A biztonság kedvéért, a kórházból való kijövetelem tiszteletére, azonnal átvágtam a vállam fölött négy és fél kanál sót a szomszédom ajtajánál, majd bal lábamon ugrálva, a másik lakótársam ajtajáig frissen reszelt tormát szórtam. Ez ugyanis azt szimbolizálta, hogy ezentúl az életem dúsan lesz fűszerezve minden jóval. (Ezeket az ősi, bevált módszereket könnyes szemmel vettem tudomásul, részben a reszelt torma erőszakos hatására.) A cicáim szerencsések, hisz sokkal előnyösebb helyzetben vannak, mint én. Értem ezen, hogy sem anyagi, sem munkahelyi problémájuk nincs. Egyéves koromban, mint Gina, még nem dicsekedhettem azzal, hogy szobatiszta vagyok. (Még tízéves koromban is, szegény édesanyám nem győzte naponta cserélgetni a lepedőket, kellemetlen éjszakai nyirkosságuk miatt.)

Azt sem mondhattam el magamról, amivel Dolly cicám henceghet: a mindenki által csodált kristály csilláromat még a mai napig sem tudnám jobban elintézni, mint ahogy az én kis drágám tette egy jól célzott ugrással. (Szegény lakók! A harminckilenc emeletes felhőkarcolóból pánikszerűen menekültek a szabad ég alá hajnali három órakor, mert azt hitték, hogy jönnek az oroszok, és szegény Johnny szomszéd máris bombatalálatot kapott.) Az új, megváltozott életem miatt az otthonomat kénytelen voltam kisebb mértékben átalakítani. Igen fontosnak tartottam, hogy ideiglenesen biztonságba helyezzem a szobám falaira felakasztott, bekeretezett kedves emlékeimet – értem ezen a több hivatalos újraoltási és válási igazolásaimat –, amiket átmenetileg a nagyméretű hűtőgépem mélyhűtő részébe tettem helyhiány miatt, hogy a nehéz időket átvészelve, ismét használhassam majd őket. Sosem árt az óvatosság! Ezen kívül még egynéhány jelentéktelen átrendezést kellett végrehajtanom, hogy mindhármunk életvitele a körülményekhez képest optimális legyen. A nagyméretű franciaágyamat ideiglenesen, a kedves, önzetlen szomszédjaim segítségével, a hármas szekrényem tetejére helyeztem át, hogy némileg megnövekedjen lakásomban az egy személyre jutó hasznos alapterület.

Amíg nem szoktam hozzá a hirtelen megváltozott magaslati levegőhöz, addig néhány csekély problémával meg kellett birkóznom. A kezdeti időben – az első pár hét alatt – kénytelen voltam a vasalódeszkán aludni, mert a tériszonyom miatt nem mertem a létra harmadik fokánál feljebb menni, hogy elérjem az ágyamat. Örökké attól rettegtem, hogy ha erőltetem veszélyes túrámat, akkor egy szerencsétlen pillanatban, egyensúlyom vesztve, csúnyán fogom befejezni a földi pályafutásomat. (A föld gravitációs erejéhez közelebb – ideiglenes ágyamon, – akarom mondani: a vasalódeszkán –, magabiztosabban mozogtam.)

Ezekben a nehéz időkben, míg az átállás kicsit nehézkesen ment, képtelen voltam elsajátítani a magas, dupla létra kezelését, amikor lefekvéshez készülődtem. Jól emlékszem e nehéz napokra, hisz kétszer is eltörtem a jobb csuklómat, mikor véletlenül a létra lábai szétcsúsztak. (Szerencsére a tengerész szomszédom még időben meghallotta a fájdalmas jajveszékelésemet és tüstént hozott a lakásából egy jobb időkre félretett hajókötelet, hogy a kitört ablakaimon keresztül, a harminckilenc emeletes épület tetején biztonságosan rögzíthesse a létrám lábait. Hál’ istennek, azóta nincs semmi problémám a lefekvésem előtti előkészületeknél!) Időközben az íróasztalomon is kellett kisebb módosítást végeznem, hiperaktív lakótársaim hatására. Több esetben, esténként, kénytelen voltam körbekeríteni vékony csibehálóval, mert nem volt felhőtlen az örömöm, mikor megláttam, hogy kedvenceim a szomszédjaimtól menekülő egereket a legféltettebb hivatalos okmányaimon sorakoztatják fel seregszemlére.

Meg kell említenem még egy apró eseményt, ami a felhőkarcoló minden lakójára vonatkozott. A következő történt: amerikai szokásnak megfelelően, különleges riasztóberendezést szereltettem a lakásomba évekkel azelőtt, az aggasztó bűnügyi statisztika hatására. Ismét kijelentem, hogy nem vagyok babonás, de azért le kell kopognom – alulról felfelé háromszor! –, hogy ez ideig még soha nem volt semmi problémám e berendezéssel. A tolvajok és a gengszterek igen gálánsul viselkedtek velem, mert nagy ívben elkerülték a lakásomat. Éppen ezért, soha nem szólalt meg riasztóberendezésem – addig a bizonyos napig. A váratlan helyzet, a visító szirénázás pánikszerűen megrendítette a lakótársamat. Az épület apraja- nagyja, heteken keresztül a nevemet emlegette, de nem a legkedvezőbb kicsengéssel! Több éves, mély álmából felébredve megszólalt a lakásomban félelmetes hangjával a sziréna, mely mindnyájunk életét egy végtelennek tűnő napig megbénította. (Rossz nyelvek szerint az Alzheimer- kórtól elbutult, idős Miczumbayer szomszédom, az utolsó kenet felvételénél nevem halk mormolásával távozott el végleg, a földi útjáról: „Johnny lakótársam szirénájától… az… Isten óvjon… minden élőlényt!”)

Amikor beköltöztem a gigászi méretű lakhelyemre, közölték, hogy van az alagsorban egy atom biztos bunker, és a külső falán egy nagyméretű sziréna, hogy atomtámadás esetén azonnal, óriási hangerővel a lakóknak a kellő időben jelzi a gyors menekülés lehetőségét. A cicáim játék közben valahogy összekaparták hajlékomban a riasztóberendezés két ellentétes pólusát és ezáltal óriási hangerővel beindult a fülsiketítő, veszedelmes szirénázás, melyet több órás reménytelen kísérletem ellenére sem tudtam megszüntetni. A lakótársaim, abban a hitben, hogy atomtámadás történt, éjszakai álmukból felriadva, pizsamában menekültek egymást taposva a gyors lifteken és a vészkijáratokon – le a bunkerba. Ez az egész jelenet az életben maradás felerősödött ösztöne – perceken belül zajlott le. Közben a szirénám, megállás nélkül árasztotta magas frekvenciájú sipító, kellemetlen hangját.

A zajártalom elleni legjobb védekezésként, mindkét cicám szenzitív fülét – tehát a négy macskafület – azonnal bedugtam vattával, mert attól féltem, hogy a szűnni nem akaró zajra megvadulnak, és a még épségben maradt tárgyaimat is tönkreteszik. Ezalatt a külvilágtól elszakadt egyének egy emberként imádkoztak, hogy túléljék a vészt. (Buzgó fohászuk, csak a késő esti órákban talált magasabb helyen meghallgatásra.) Egész napi reménytelen kísérletezéseimet feladva, kétségbeesésemben – életem minden keservét és fájdalmát beleadva – teljes erővel odasóztam kalapácsommal a vészjelzőre. Azonnal beállt a dermesztő, halálos csend. A váratlanul szétfolyó némaság mindenkit betakart egy téboly elleni védőréteggel. A bunkerban meghúzódó szerencsétlen fráterek bizonyára attól tartottak, hogy egy speciális vegyi támadás áldozatai lettek, melynek hatására megsüketültek, mert hosszú percekig még mozdulni sem mertek, míg véglegesen rádöbbentek, hogy az ,,atomtámadás” veszélye megszűnt.

Nagy zajjal felpattantak a hermetikusan lezárt páncél ajtók, és pár száz meggyötört lakótárs tolongott ki a bunkerlabirintus mélyéből. (Több óvatos, előrelátó szomszédom, az óvóhelyen hosszabb távra rendezkedett be. Volt, aki több, mint egyheti száraz élelmet cipelt magával roskadásig megpakolt hátizsákjában, hogy a képzelt veszedelmet könnyebben átvészelje.) Már zsenge ifjú koromban olvastam a híres orosz pedagógus, Makarenko könyveit, melyekben részletesen ecsetelte legújabb tudományos pedagógiai módszereit. Kutatásait, bölcs megfigyeléseit csak most, a megváltozott körülményeim hatására értékelem igazán. (Az állati körülményekre, helyesebben: a macskáimmal való intenzív kommunikációra gondolok.) Igaz, a világhírű pedagógus könyvét húsz évvel ezelőtt olvastam, de ennek ellenére állíthatom, hogy csak a most érlelő hatására kristályosodott ki bennem a Mester bölcs tanácsai. Vagyis: a Sors most adta meg azt a privilégiumot, hogy cicáim nevelését a nagy orosz pedagógus szisztémája alapján – szigorúan tudományos alapon – alkalmazzam a gyakorlatban is.

Tüstént nekiálltam kidolgozni egy precíz programot, melynek alapján úgy döntöttem, hogy első feladatomként meg fogom tanítani a nevükre. (Gyümölcsöző oktatásom diadalának a reményében, előkotorásztam a ruhásszekrényem aljából a hosszú évek óta féltve őrzött Napóleon-konyakot, és a két intelligens cicám „tudományos alapon történő idomítására” egy jó nagyot húztam a varázslatos nedűből. (Ezt a műveletet többször megismételtem, hogy minél sikeresebb legyen makarenkói módszere.)