Csak nevetsz, gúnyolódsz mindenen
ami vagyok,
Te mindenem.
Zsugorfólia lettem a kezed között,
ráncosra nyűttek a gyűrött napok.
Tátogsz, a szemed mereszted,
elégedetlenül forgatod,
mert nem találom
a szószennyládában a megfelelő,
idevaló választ,
homlokom kínperceket izzad,
a meddő erőfeszítés fáraszt,
látom, hogy beszélsz,
de a mondatok értelmetlenül,
koppanva hullanak a hátam mögött,
mint a száraz kecskeszar,
várok, a tátongó üreg
hátha egyszer kiürül,
és megszólal valami végre ott belül.
Szó
By Boszika
7 hozzászólás
Ez jó! Jövök még mert tetszik.
aLéb
Kedves Boszika!
Egy gyerekkori mondóka jutott eszembe, ahogy olvastam a versedet. "Jár a szájuk, mint a rokka. Letye-petye-lepetye." Pedig nem is pletykáról szól a vers. Kellemetlen lehet az illető, akiről szól, nem szívesen találkoznék vele a versben foglalt személyisége alapján. Üdvözlettel: Szilvi
Hát igen! Nehéz ember, de….
köszönöm Szilvikém! :))
Sok jó képpel fested alá az alávalót, bocs. de úgy érzem nem érdemel szót akihez szól a vers.
Gratulálok szeretettel: oroszlán
köszönöm Oroszlán! 🙂
Kedvelem a kerek, egész verseket, itt pedig, annak ellenére, hogy nyitott a történet, megkaptam ezt az érzést. Érzem a tanácstalanságot, a dühöt, az elkeseredést, amiben küzd a vers írója – elsősorban önmagával. Tetszik, hogy a nyers megfogalmazás nem céltalan, a vers szerves része. A forma is szépen erősíti ezt a vívódást, összességében nekem nagyon tetszett a versed!
aLéb
köszönöm aLéb! :))