A napszemüvegemet kissé feltolva megfigyeltem, hogy a másik kocsiban – mint a konzervdobozba préselt heringek — egymást taszigálták a szerencsétlen utasok egy kis talpalatnyi helyért. Én pedig királyi kényelemben utaztam. — Így fogok menni több stadion pénztárához, ahol világhírű focimérkőzéseket és zenei koncerteket rendezik — játszottam el a gondolattal. A célállomáson, jól bevált módszeremmel, belekezdtem a „művészi előadásba”, mely már szakmai rangot jelentett a számomra. Bárhova is mentem a speciális programommal, mindenhol átütő sikert könyvelhettem el. Könnyen kiszámítottam — nem kellett matematika zseninek lenni—, hogy a belépőjegyek felvásárlásával többet kereshetek egy nap alatt, mint becsületes munkámmal egy hónap alatt. Elképesztő perspektíva állt előttem! Az emberek félelmét és butaságát kihasználva biztos voltam benne, hogy rövid időn belül meggazdagodom. (Már az első munkanapom elején, a telekügynökök irodáiban elkezdtem böngészni az eladó luxusházak listáit, hogy minél hamarabb élvezhessem munkám gyümölcsét, ha majd megtollasodtam.) Most már nem izgatott, hogy az egész napom vakarózással telik, inkább attól tartottam, hogy mi lesz majd velem, ha meggyógyulok. Úgy véltem, képtelen leszek lemondani a főúri kiváltságomról, melyet áhítatos kitartással művészi fokra emeltem.
Az egyik reggel, furcsa, szokatlan érzésre ébredtem.
— Teremtőm! Nem viszketek! Jóságos atyám! Most mi lesz velem? — jajveszékeltem.
A tényt képtelen voltam tudomásul venni, ezért elhatároztam, hogy — életszínvonalam fenntartása érdekében — a klasszikus színművészet minden eszközével — továbbra is folytatni fogom, a jól bevált, profitáló munkámat. Büszke voltam a bravúros alakításomra, mert ahol megjelentem, az Isten büntetésének tartottak. A lakásomban bölcs élettapasztalattal, több évre való konzervet és hosszabb ideig tárolható speciális élelmiszereket halmoztam fel, amiket rendkívül olcsó, leárazott áron vásároltam. A kígyózó sorban, mikor meglátták, hogy morgó vakarózással közeledem, az izgága tömeg perceken belül felszívódott, mint Bálám szamara a ködben. Magamra maradva, az eladó egy tételben eladta nekem az összes portékáját, — amit szigorúan korlátozva, egy–két darabonként árusíthatott csak a többi vevőnek.
A lakásom raktárrá való átalakítása miatt átmenetileg kénytelen voltam az asztal tetején aludni, mert a helyemet az ágyban a felhalmozott befőttek foglalták el. Nem tagadom, azokban a napokban nehéz perceket éltem át, mert szerencsétlenségemre a Teremtő visszavette az ajándékot érő büntetést tőlem: teljesen kigyógyított a napfény sújtott mifrancomból. Pár heti gyümölcsöző munkám után, képtelen voltam magamban tartani a titkomat, beteges szükségét éreztem, hogy megosszam valakivel! Szomszédomnak — akivel a házban a legjobb viszonyban vagyok — elmeséltem, hogy miként változtattam meg az életemet egyik napról a másikra. A szerencsém történetét őszintén ecseteltem neki, ki megbabonázva, szájtátva hallgatta. Ájuldozott az óriási sikeremtől. Bámulatos hatást értem el: hálából össze– vissza csókolgatta kezemet, amiért beavattam magasröptű életszínvonalam titkába. Meghatódtam, amikor láttam a síró lakótársam alázatos tekintetét. Térdre vetette magát, és könyörögve kérte, hogy fogadjam be őt is segítőtársamnak, hogy negyvenévi gályarabságát végre ő is lerázhassa magáról. Agresszív pillantással a tudomásomra hozta, hogy azonnal követeli az igenlő válaszomat. A térdeléséből feltápászkodva, ismét hálacsókokkal borított. Mint egy durcás gyerek, úgy követelte, hogy vigyem el magammal legalább egyszer, hogy személyesen is megcsodálhassa az eget verő bemutatómat. Kérésébe beleegyeztem. Akkor még nem sejtettem, hogy e könnyelműségem lesz majd a végzetem.
— Rendben van. Beveszlek a brigádba, öreg! — Abban állapodtunk meg, hogy ő is hasonló, toprongyos ruhában jön, mint én. Megbeszéltünk, hogy másnap délután megkezdjük a munkánkat, és indulunk a nagy bevásárló központok felé, hogy a nehezen beszerezhető, protekcióval kapható árukhoz hozzájuthassunk.
Minden a tervezett ütemben haladt. Alighogy kiértünk az utcára, a meghökkent emberek egymást figyelmeztetve kiabálták: —JÖNNEK! . . . JÖ-ÖÖN-NEK!!! Közben eszeveszetten menekültek a szélrózsa minden irányába. Az „újdonsült munkatársam” meghökkenve bámulta a művészi rangra emelt hétpecsétes titkomat. Némán, kiguvadt szemmel szívta magába az ingyenes, mesterfokú tudást. Csodálatos utunk volt. Királyi kényelemben utaztuk végig a metró vonalait. (Megemlítem, hogy viteldíjat sehol sem fizettünk, mert biztosak voltunk abban, hogy senki sem mer ellenőrizni minket.) Felemelő jó érzés volt látnom a kollégám elégedett tekintetét, melyet a nekem kijáró maximális tisztelettel fűszerezett. Utunk közben egy reprezentatív, zsúfolásig megtelt étterem előtt haladtunk el. A tanítványom esdekelve kért, engedjem meg neki, hogy megvendégeljen egy üveg sörrel, így legalább pár percre kikapcsolódhatunk újabb akciónk előtt. Nem sérthettem meg, elfogadtam a kedves ajánlatát és betértünk a patinás nevű „High Society” étterem ajtaján. Akkor még nem sejtettem, hogy ezt az elhamarkodott lépésemet örökké emlegetni fogom.
Amikor beléptünk az exkluzív helyiségbe, egy szempillantás alatt dermedt csend lett. A zajos, zenés étteremben mintha tűzvész ütött volna ki, olyan bábeli nyelvzavar lett. Az izgága idegen nyelvek foszlánya hallatszott mindenhol. A táncoló párok szoborként megmerevedtek. A zenekar elhallgatott. A vidám, előkelő vendégsereg perceken belül, ínyenc ételeiket, italaikat hátrahagyva, elmenekült a vészkijáraton. A hűséges segítőtársammal derűsen szemléltük a megzavarodott pincéreket, kik a váratlan szituáció hatására több, roskadásig megrakott, rendelésre előkészített tálcát elejtettek. Teljes volt a pánik. A kisegítő haverom pedig— , mintha mi sem történt volna — , parancsolón beintett a zenészeknek kötőtűt szorongató „karmesteri” szakértelemmel, amire tüstént felcsendült egy fájdalmas, szívfacsaró melódia. Módfelett élveztük a csodálatos atmoszférát, különösképpen azt, hogy a zenekar kizárólag a mi szórakoztatásunkra, csak nekünk hegedült.
A Csoda országba ért megbűvölt kollégám, kinek ez volt az első szakmai gyakorlata, remekelt. Kiváló tanítvány volt, mert máris túlszárnyalta a mesterét. A pincérek, a félelemtől sápadtan, rekordidő alatt hozták ki a kedves barátom által megrendelt méregdrága ínyencségeket, és italokat.
— Csak egy sörről volt szó… — néztem meghökkenve a „főművészre”, ki mosolyogva csak legyintett, és erőltetett hangon egy vidám cigány dalt kezdett énekelni, természetesen zenekari kísérettel. Groteszk látványban volt részünk. Olyan érzésünk volt, mintha egy felgyorsított filmben lennénk, ahol a pincérek sebesen, alázatosan hajlongnak körülöttünk, miközben egymással versenyezve szervírozzák a királyi falatokat. Nem csoda, hisz minél hamarabb meg akartak tőlünk szabadulni. Az ürességtől kongó étteremben mindössze két hűséges vendég volt: a lojális haver, a vendéglátó és én. Nagyon élveztük a monopolhelyzetünket. Hálás vendégek voltunk, lezseren vecsernyéztük a finom falatokat. Jó érzés volt gyönyörködni munkánk eredményében.
A szakácsművészet élvezetében egy kellemetlen szituáció — mint derült égből a villámcsapás — zavart meg minket. Egy született koldus fajzat termett a mi kisajátított éttermünkbe. Ez már túl sok volt még egy drótidegzetű pincérnek is. Az étterem konyhájából fájdalmas feljajdulások hallatszottak ki, mert a latrina szagú fráter érkezését már nem tudták ép ésszel elviselni. Az égből pottyant, gusztustalanul ragyás képű ürge megállt az étterem közepén és provokatívan — alulról felfelé — méregetni kezdett minket, kíméletlen szemjátékával. Azonnal belekezdtünk vakarózási nagyjelenetünkbe, hadd lássa a nyüves, hogy nem dilettánsokkal van dolga! A haver káprázatos formában volt. Klasszikus fokon imitálta a rühes kutya morgással kombinált vonagló rángatózásokat. Félig csukott szemmel rühellődött. Ez már több volt, mint profi művészet! Meglepő módon, a mankóval bicegő konkurencia magabiztos passzivitással reagált a műsorra, sőt, lebiggyesztett szájjal, undorral fitymálta azt.
Rossz előérzetem volt. Éreztem, hogy vihar előtti feszültség vibrál a levegőben. Nem tévedtem. A vigyorgó éhenkórász, bicegve, mankójára támaszkodva egyenesen felém tartott. Kezével hadonászva, borízű hangon gargarizálta:
— Ismerlek, szarházi! Te még kezdő vagy a szakmában! — recsegte artikulátlan repedt fazék hangjával, miközben mélyen ülő, vérben forgó gonosz szemeit forgatta felém. A pincérek előtt majd elsüllyedtem a szégyentől. Zavaromban, a lábujjaimmal majdnem szétfeszítettem pár számmal nagyobb méretű „munkacipőmet.” A megalázottságtól a talpam ökölbe szorult. A kínos csöndet vékony, éles hang törte meg: kiestek kezemből a kötőtűim. Nem tudtam tovább folytatni munkámat. (Egy sikeres „életművész” hattyúdalának a nyitánya volt a kötőtűk szenvedő hangú agonizálása.) Kétségbeesve, könyörgő tekintettel néztem a hűséges társamra, hogy szóljon már valamit az érdekemben. Nagy megdöbbenésemre egyáltalán nem figyelt segélykérésemre. Úgy tett, mintha a fülével valami baj lenne, mert ellenkező irányba forgatta a fejét. Az arany cirádás plafonra festett művészi festményen, mereven nézett egy pontot. Nem akart észrevenni! Még az esdeklő tekintetemet is kerülte a mocskosa! A szagos koldus atrocitásaira pedig helyeslően, kaján vigyorral biccentett a meghökkent pincérek felé. Még jobban megerősítve a véleményét, flegma mozdulattal messzire tolta a székét tőlem. (Csámcsogó pofája pantomim rángatózásával félreérthetetlenül jelezte, hogy semmi keresnivalóm nincs az ő asztalánál!) A bosszút lihegő felszolgálóknak több sem kellett. Úgy jöttek felém, mint a megvadult bikák, s körülvették asztalomat.
A nímand még jobban felpörgette a pincéreket ellenem. Agresszívan taszigáltak. A sok vihart megért „munkaruhámról” a gombok szanaszéjjel repkedtek brutális módszerük hatására. A siralmas helyzetemben térden állva könyörögtem a szélhámos senkiházinak, hogy védjen meg a rágalmazásoktól, mondja meg őszintén, hogy mi az igazság.
— Igazság? — büfögte teli pofával vigyorogva, miközben a pincérekre kacsintott, és a gyász színű körmeivel a potya kaját gyömöszölte a hátsó foga alá.
— Mintha nem is neki beszéltem volna, komótosan, két pofára tömte a majmot. A felhergelt pincérek összenéztek, mert megértették, hogy az „osztályidegen” hapsi ignorálta a kérésemet. Megtudták, hogy a betévedt koldus szava igaz. A váratlan idegességtől egy intenzív viszketési hullám jött rám, de már nem mertem vakarózni, mert attól tartottam, hogy a hitvány banda, holmi olcsó vásári trükknek tartja. Tudtam, hogy reménytelen helyzetemen csak úgy változtathatok, ha vastag pénztárcámat meglebegtetem a faképnél hagyott „zabáló gépnek,” hogy megértse: zsíros borravalót adok, ha kussol, és ha segítségemre lesz. Megint tévedtem. Az a csámcsogó állat, fölényesen intett a főpincérnek, s behízelgő hangon közölte, hogy ő az én vendégem, tehát az ő fogyasztását is nekem kell fizetni. Ez már az ocsmányság maximuma volt! Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy a haspók hantázik. A vajúdó anya fájdalmas tekintetével feleltem:
— Emberek! Ez a zabáló disznó azt sem tudja, hogy mit röfög jó dolgában!— böktem ujjammal a pofátlan tanítványra.
— Ez a pöcegödör hívott meg ebbe az étterembe. Isten úgy segéljen! Emberek! Isten látja lelkemet! — fejeztem be cicerói védőbeszédemet mélyen meghajolva, az ártatlan ember alázatos arckifejezésével.
Erőltetett somollyal barátságos arcot vágtam, és flegma mozdulattal újra megvillantottam a pincéreknek is a púpos pénztárcámat. Mint kockacukrot a legyek, tüstént elleptek, feltűnően nyájasan. A varázslatos látvány hatására csak úgy sugárzott felém a mélységes lojalitás és a szeretet. A kollégáit sanda szemmel követő főpincér baljóslatúan kivált a sorból és ujjával a mélán vecsernyéző, rókalelkű lényre mutatott, aki unott egykedvűséggel, lassú eleganciával piszkálgatta a legdrágább ételkölteményeket:
— És ezzel a számlával mi a túró lesz? — böfögte a bölény hangú. Egyértelmű volt, hogy a királyi pózban feszengő ganajnak a számláját is nekem kell kifizetni. A sorscsapást toleránsan elfogadtam, és kinyitottam pénztárcámat, hogy gavallérosan mindent kifizessek. Nagy idegességemben kiesett egy 100 dolláros bankjegy a szőnyegre. A ragyaverte uborka pofájú — roggyant járását feledve —, egy pillanat alatt ott termett, és fiatalosan felkapta a zöld hasú bankót, majd, a teremben sietősen kocogva, torkaszakadtából üvöltözte:
– Ez az Isten igazsága! . . . Az Isten igazsága!
A jobb sorsra félretett pénzmagomat — mint vak a zászlót — égig emelve lobogtatta, és refrénként óbégatta degenerált szövegét a meghökkent pincéreknek. Az ex- haver — aki a tányérjáról lelógó libamájat kéjesen igazgatta retkes ujjaival — ismét helyeslően bólogatott, megerősítve újdonsült koldus barátja szavait. A nagyméretű kristálypoharát megkocogtatta, és nemes gesztussal fejmagasságig emelte. Vigyorgó pofával jelezte a személyzetnek, hogy az egészségükre üríti a drága nedűt. A barbár pincérek, hogy a munkájukat sikeresen befejezzék, a pénztárcámból pár 100 dollárost kicibáltak, majd a grabancomnál fogva felkaptak, és egyetlen lódítással kihajítottak az utcára, az összeverődött, bámészkodó csőcselék közé. Röhögve utánam kiabálták:
— Ez az isten igazsága!
A zuhogó esőben egy nagy tócsába estem, olyan szerencsétlenül, hogy féltve őrzött pénztárcám a zsebembe gyömöszölt koncertjegy köteggel együtt kicsúszott zsebemből és a kellemetlen, szeles idő áldozata lett. A hirtelen feltámadó szélroham a levegőben megforgatva kinyitotta a pénztárcámat. Könnyes szemmel szemléltem a természeti erők gonosz játékát: szanaszéjjel repkedett a véres verejtékkel szerzett munkám gyümölcse, a luxuskastélyomra félretett százdollárosok, melyek a szép reménnyel összevásárolt koncertjegyekkel, sátáni táncukat járták a felhőkarcolók magasságában. A viszketésemmel elért munkám gyümölcse soha nem látott szférákig jutott. Mélyen megszégyenítve, lassan feltápászkodtam. Szédültem, a halántékom két oldalt fájdalmasan lüktetett. Még egy utolsó pillantást vetettem az ég felé tartó, kicsi, zöld hasú dollár galambocskáimra. A körülöttem lődörgő hiénák, és dögkeselyűk gyors tempóban kapkodták össze a földről a szélrózsa minden irányából záporesőként hulló százdollárosokat, és méregdrága koncertjegyeket.
Borongós hangulatban ballagtam hazafelé, hogy újra kezdjem a pénz varázsától megromlott életemet. Helyesebben: folytassam ott, ahol sok éves meg nem becsült munkámat abbahagytam. Zúgott a fejem a kegyetlen tömeg gúnyos vigyorától, kik megszégyenítve, céltáblaként dobálták rám a pincér mélyen degradáló, jogos ítéletét:
— Ez az Isten igazsága … az Isten igazsága!
— Ébredeztem álmosan nyújtózkodva, kalandos álmomból.