Véget ér…

A hűs reggelek, estek után, felizzik
még a napsugár, a kardigán kályha melegét
felváltja, és cirógatva üdvözöl. Nem fáradt,
csak más tájakon ontja erősebben melegét, hiszen
tudja, megpihenni tér itt, lassan, lassan minden.
A nappal, olyan mint a vándor, egy hosszú út után.
Csak tétován jár kel, barnult arcán a ránc egyre mélyül,
s végül, a verejtékező idő megrázza magát, mint a fák
lombja, először cifra ruhát öltve magára, majd
csendesen elhagyva testét. Lehull. Zizegve suttogja
szép volt a Tavasz, amikor megszülettünk, és még szebb
a Nyár. Kár, hogy vége. A harmatot felváltja majd a köd,
a dér, s a színes kép regény, melyet megrajzolt a fény,
halványulva, bágyadtan nyugovóra tér