Az utóbbi években hatalmas infláció söpört végig Amerikában, melynek hatása egyik napról a másikra depressziós hangulatot varázsolt az egész világon. A tőzsdék, a bankok a csőd szélén álltak és a pénzügyi szervek felbecsülhetetlen károkat szenvedtek. Millió számra megnövekedett a munkanélküliek száma. A hatalmas ország sajtói és tv állomásai napirendi problémaként foglalkozott a súlyos problémával. Amerika lakossága a saját zsebén érezhette a havonta emelkedő élelmiszer árakat és az élet minden területén érezhető árak növekedését. Ebben az időben én is a nehéz idők áldozata lettem. A munkahelyemről — ahol hosszabb ideje dolgozom —, egyik napról a másikra elbocsátottak, így a saját bőrömön tapasztalhattam a munkanélküliség tragikus sorsát. A kezdeti időben, a kellemetlen érzést nyújtó pénztelenségen kívül nem volt különösebb gondom. Sőt, kimondottan jól jött egy kis lazítás a több éves túlórázásaim után. A hosszú „gályarabságomat” végleg elfelejtve egy teljes hét kényszerszabadságot engedélyeztem magamnak, hogy kipihenten tudjak új munkát keresni valahol.
Az engedélyezett „szabadságomon” minden a beütemezett program szerint történt. Végre — először az életemben — megengedhettem magamnak, hogy emberi életet éljek királyi kényelemben, teljes tétlenségben és semmittevésben. Fenséges érzés volt dologtalanul, kapkodás és főnökmentesen élni. A megváltozott körülményeim hatására a létbizonytalanságom egyre jobban nőtt. Éppen ezért minden nap fáradhatatlanul böngésztem az újságok álláshirdetési rovatait. Sajnos teljesen eredménytelenül, mert megközelítően sem találtam olyan munkát, ami megfelelt volna a legminimálisabb igényemnek. Ölbe tett kézzel nem várhattam tovább az égből pottyanó sült galambra, ezért minden nap már a kora reggeli órákban elindultam hazulról, hogy a kínálkozó munkalehetőségek közül elsőként érkezve az új helyre, a társaimnál nagyobb eséllyel indulhassak. Többnyire hullafáradtan, a késő esti órákban vergődtem haza, idegileg és fizikailag kimerülve. Végső elkeseredésemben azt terveztem, hogy előkotorászom az évek óta porosodó hegedűmet, és kiállok egy forgalmas utcasarokra, hogy némi aprópénzre váltsam a magyar zeneművészetet az amerikai kapitalistáknál. Egy váratlan telefonhívás teljesen felborította tervemet. New Yorkban, egy jól ismert takarító vállalat keresett valakit, egy megüresedett takarítónői állás betöltésére. Kénytelen voltam erőltetett, vékony női hangot utánozva elfogadni a kecsegtető ajánlatot. Abban állapodtunk meg, hogy másnap jelentkezem a munkára.
Miközben azon meditáltam, hogy tudom magam feltűnés nélkül nőnek átalakítani, eszembe jutott, hogy valahol a kombinált szekrényem aljában még őrzöm a jobb napokra félretett, első feleségem néhány nálam felejtett tűsarkú cipőjét és több reprezentatív, Victoria Secret fehérneműjét. (Akkor még nem gondoltam arra, hogy a leheletfinom kombinékből és bikinikből egyszer még komoly anyagi előnyre tehetek szert.) A lázas keresgetésben egy árván kallódó miniszoknyára bukkantam, mely valaha rám őrjítő hatással volt. Nagy nehezen magamra cibáltam, nem sok szerencsével, mert a — valaha akaratomnak mindig engedelmeskedő — gombok mind leperegtek, a felső gomb kivételével, az erőszakos igénybevételtől. Nem keseredtem el, mert a provokatív sliccel még sokkal szexisebb lehetek az új munkahelyemen.
Az izgalomtól kipirulva a tükröm elé álltam és egykedvűen szemlélgettem, hogy még milyen „generálozásra” lesz szükségem ahhoz, hogy senki ne vegye észre a férfias formákat. Helyesebben: Hogy szabadulhatok meg a legjellemzőbb hímnemű vonásaimtól, a mindenki által csodált modern bajuszomtól és körszakállamtól.
— Micsoda időket élünk! Tűsarkú cipővel és… ronggyal kitömött melltartóval kell mindenki előtt forgolódni, hogy ne dögöljek éhen! — nyöszörögtem leeresztett vállakkal.
Lesújtva indultam a fürdőszobába, hogy végrehajtsam a barbár műtétet: bajusz és szakállmentes bársonyos női arcot varázsoljak. Alig kezdtem bele a borotválkozás előtti szappanozásba, egy nem várt telefoncsengés zavarta meg nővé való átvedlésem kezdetét. Ismét munkaügyben kerestek egy frekventált helyről, egy korábbi, személyes jelentkezésem alapján. (Élesen emlékszem az egyik New York-i Biztonsági Őrségnél tett látogatásomra, ahol kézzel-lábbal igyekeztem bizonyítani a párját ritkító teherbírásomat. Térden állva könyörögtem, adjanak lehetőséget, hogy bebizonyítsam a gengszterek elleni rutinomat és született tehetségemet. A szónoklatom végén — amit igen udvariasan végighallgattak —, két langaléta, szalonnanyakú gorilla, a nyakamnál fogva felkapott, mint egy halálra ítélt csirkét, és kilódított az utca közepére. Ugyanis azt a „szívfacsaró show-t” már korábban bemutattam náluk.)
A kellemes hangú telefonáló a „gengszterfogót” kereste. A telefonkagylómat a katonásan összecsapott cipőm sarkához szorítottam, hogy jól lehessen hallani az összecsattanó respektemet. Érces hangon bejelentkeztem:
— Johnny, jelentkezik személyesen, hogy a társadalom söpredékével leszámolhasson!
A szövegem sikeresnek bizonyult, mert másnap reggelre berendeltek felvételre. A váratlan örömtől egész éjszaka nem tudtam aludni. Gyerekes izgalommal már alig vártam, hogy egy nappal idősebb legyek és élvezzem a Sors ajándékát, a komoly egzisztenciát biztosító új munkahelyet. Nem győztem hálálkodni az Úrnak, hogy milyen nagy szerencse ért. Nem kell majd miniszoknyában és tűsarkú cipőben az éhes hímeket felhergelnem, hogy a mindennapi betevő falatom biztosítva legyen.
— Ezen a helyen kemény férfinak kell lenni! — biztattam a legyengült lelkemet, miközben elégedetten simogattam a megmentett szakállamat.
Végre elérkezett a nagy pillanat, melyre oly izgatottan vártam: elindultam az új munkahelyre. Az ismerős, hatalmas irodaépület már messziről kimagaslott a többi kis jelentéktelen 20- 25 emeletes szomszédjától. Amikor beléptem, beálltam a felvételi iroda előtti hosszú sorba. Jól megfigyeltem a tucatnyi szegénység szagú frátert körülöttem. Nyomasztóan kínos volt, ahogy engem méregettek az irigy szemeikkel. Feltettem a sötét napszemüvegemet, hogy a provokatív tekintetek elől elmeneküljek. Komótosan leültem egy magányos székre, szemem becsukva vártam, hogy a nevemen szólítsanak. Furcsa módra színes szivárványcsíkok jelentek meg előttem a nagy terem különböző pontjain. Eltűntek… majd ismét előjöttek, egyre tébolyultabb táncba kezdve. Úgy tűnt, hogy körülöttem a sok együgyű, zavaros tekintetű ember fokozatosan átalakult jól öltözött, kellemes arcú emberré… majd a szemre nehéz köd borult… mély álomba merültem…
Kinyílt egy szárnyas, párnázott ajtó és belépett egy bivaly formájú, koromfekete ember. Nagyméretű napszemüvege eltakarta a fél pofáját, melytől még félelmetesebb lett a tekintete. Lila színű nadrágjából feltűnően kilógott egy fényes, ezüstszínű pisztoly, ami kellőképpen demonstrálta a gazdája rangját mindenki előtt. A magabiztos behemót, a környezetével mit sem törődve, leült az egyik íróasztalhoz és hosszú pipaszár lábait hanyagul feldobta az asztal tetejére. Vastag pecsétgyűrűs ujjaival szivart húzott ki ízléstelen, zebracsíkos zakója felső zsebéből és kéményfüstöt okádva, rágyújtott. Öntelt, büszke képével — mint király az alattvalóit — arrogánsan fürkészte a rangon aluli tömeget maga körül.
Riadt félelem ült az irodaház dolgozóinak az arcán. Mindenki a fekete diktátor napszemüveggel elrejtett szemét fürkészte. Kíváncsian lesték, vajon milyen hangulatban van pillanatnyilag. Szemmel láthatóan féltek tőle. Félreérthetetlenül megállapítottam, hogy egy gengszter közelébe kerültem. Azonnal, feltűnés nélkül igyekeztem kikászálódni a tömegszorító préséből és minél messzebbre tűnni a veszedelmes alak látószögéből. Kígyó óvatossággal, lépésről-lépésre araszolva, a kávézacc színű hapsi háta mögé csúsztam. A gyanús pofa minden mozdulatát lélegzetvisszafojtva figyeltem. Nagy meglepetésemre, fogpasztareklám mosollyal betipegett egy csodálatos fehér bőrű szexbomba, ki lengén takart dús kebleit ringatva óriási feltűnést keltett. (Különösképpen a szoknyának nevezett ruhadarab volt lélegzetelállító, a comb tövéig felhasított sliccével.) A hosszú hajú aranyszőkeség a fekete haramia ölébe ült és valamit duruzsolt a körülbelül negyven évvel idősebb csődör fülébe, amitől a duzzadt, cserepes száját vigyorogva fülig húzta.
A bamba tekintettel pöfékelő alak egy hirtelen mozdulattal kinyitott egy íróasztalfiókot és kihúzott belőle egy nagy könyvet, amibe beírt valamit. Jól megfigyeltem, hogy jobb oldalán — az okádék színű zakója alól — egy félig eltakart bilincs fityegett, melynek szemtelenül hivalkodó ezüstös fénye a szemembe vágott. A különös pali a vastag könyvet a mellette várakozó idősebb nő kezébe nyomta, aki nyomban eltűnt, majd pillanatokon belül egy nagy vaskazettával tért vissza. Szemét alázatosan lesütve, átnyújtotta a kéjesen pöfékelő gyapjas hajúnak. Végigfutott rajtam a rémület. A hideg verejtéktől gyöngyöző homlokomat törölgettem, mert az egyik gyerekkoromban látott cowboy filmre asszociálódott gondolatom. Reszketve emlékeztem még, a gengsztertámadás utáni filmkockákra, amikor a pénzes kazetta megszerzése után a gengszter mindenkit falhoz állított és lelőtt. Gyerekfejjel akkor még nem sejtettem, hogy egyszer én is részese leszek az életben megtörténő rablótámadásnak.
A képzeletbeli filmkockáimat villámgyorsan megszakítanom. Nem várhattam meg a bűnöző következő lépését. Erősen koncentrálva minden lépésemre, centiméterenként araszolva haladtam felé. Hirtelen kirúgtam a gyanús pofa alól a hintázó székét, aki a nem várt akciótól teljes hosszában végigvágódott a márványpadlón. A hetykén fityegő bilincsét letéptem nadrágjáról. A meghökkent Góliát csuklójára kattintottam. Azonnal kikaptam a köldökét csiklandozó pisztolyát, amit félig elrejtve a nadrágjában tartott. Gondolkodás nélkül, két kézzel a halántékára szorítottam a fegyver hideg csövét — pontosan úgy, ahogy a vadnyugati filmekben láttam többször —, lövésre készen.
A nem várt eseménytől a tömeg meghipnotizáltan bámulta a nem mindennapi látványt. A mellettem lévő aranyszőke lady — a tömény gyönyört nyújtó férfiálom —, mintha mi sem történt volna, hullámzó, dús kebleit a célzásra tartott kezeimhez érintette, és érzéki száját a számra tapasztotta. A hirtelen fordulat hatására kiejtettem pisztolyt a remegő kezemből, és mint egy elfáradt liszteszsák, végigvágódtam a tükörfényes márványra. A bombázó csaj mosolyogva nyújtotta a bársonyos kezét és felsegített, miközben körülöttem mindenki üdvrivalgással tapsolt és éljenzett a rögtönzött show-hoz, azt gondolva, hogy valami hollywoodi begyakorolt film jelenetet mutattunk be nekik, oktató jelleggel. Ez idő alatt a bilincsbe vert haramia — ki megalázott sorsába nem tudott beletörődni — segélykérően, rúgkapálva üvöltözött torkaszakadtából. Az ex-barátnője rutinos mozdulattal kibújt a félig kikapcsolt melltartójából, és azt a földön hentergő sötét képű nagy pofájába gyömöszölte. Rögtönzött alakításával még a legkiválóbb színészt is zavarba hozta volna. A hatás leírhatatlan volt: az emberek fütyültek, tapsoltak a látványos ingyen cirkuszon.
— Long live the new Boss!1 — visszhangzott ismét az épület a dübörgő zajtól.
— Who is this guy?2 — kérdeztem kíváncsian a csodanőtől, a földön kapálódzó szánalmas ürgére mutatva.
— This shaky clown?3 — somolygott szarkasztikusan, csillogó gyémántgyűrűs ujjával mutatva a kitömött pofájúra.
— You don’t know, Sweetie? He is the big shat of that office building! Actually, he used to be the big boss here.4
___________________________________________________
1– Éljen az új Főnök!
2 – Ki ez a pali?
3 – Ez a roggyant bohóc?
4 – Nem tudod, Édes? Ő ennek az irodaháznak a főnöke. Helyesebben: a volt főnöke!