Cukimuki

A lakásban minden a helyén volt. Gyöngyi felkapcsolta a kis lámpákat. Színes fények villóztak a bútorokon, körbetáncolták a nagy Buddhát, aki békésen szemlélődött az egyik sarokban. Minden a legnagyobb rendben – sehol egy hajszál vagy egy kósza porszem. De valakinek gonosz tervei vannak: elfoglalni a legjobb helyet, szétdobálni a vackait, kirángatni a fiókokat, eltörni mindent, amit csak lehet. Felborítani a nagy Buddhát, Kifosztani a pénzes borítékot.

És ha ez mind nem lenne elég, már a rablótámadás előtt felborítaná Gyöngyi életét. Mert Kálmán nem fogja végignézni ezeket a pusztításokat. Hallani sem akar róla. Megmondta világosan: vagy az, vagy én. Válassz. Pénz nem számít, kifizetem. De ha azt választod, többé nem látjuk egymást.

Átutalom a számládra, amit kell. Ennyi lesz a kapcsolat.

Nem volt kérdéses, hogy mit kell választani.

Az élet nevű játszmában mindenki önző. Vannak csapatjátékok, de ez nem az. Kálmán a jól bejáratott, kényelmes életét félti. Úgy jó, ahogy most van. Nem hiányzik belőle semmi. Pokolba a szép frázisokkal.

Gyöngyi nem akarja elveszteni Kálmánt. Most lehet bölcsködni, hogy miért nem keres magának valakit, aki kevésbé önző, beletörődik, fát is lehet vágni a hátán – nem és nem. A szerelem vak és süket. Egyébként mindenki önző. Nem is lehet más. Az önzés nem más, mint túlélési stratégia.

Mit mondjunk arról, aki beállít, hívatlanul? Nem egy-két órára jön, nem is három napra. Félreérthetetlenül közli, hogy ezután ez lesz az otthona. Minden az övé. Miért? Mert, csak.

Tetszettek volna védekezni.

A doktor is valahogy így fogalmazta meg a véleményét. Meg is kérdezte egyenesen, hogy miért nem? De igen, felelte Gyöngyi kétségbeesetten. Biztos, hogy nem felejtettem el. Nem is lehet, mert ott van a zárt számsor. Rögtön kiütközne, ha kimaradt volna egy nap.

A doktor úgy tett, mint aki elhiszi. Van ilyen. Ezerből egy, vagy millióból egy, de előfordul. Csak a mesében van 100 %-os biztonság.

Undorral lökte oda az igazolást. Az orvos is önző, meg a társadalom is. A föld nem tartozik a legnagyobb bolygók közé, viszont elég sűrűn lakott. Minden percben megtörténik. Senki sem kéri számon. Sőt, azokra néznek görbén, akik kihagyják az életükből. Lassan kötelező lesz, és az embereknek igazolniuk kell, hogy megtörtént. Tegnap is. Tegnapelőtt is. Rendszeresen.

De ha egyszer megtapadt, attól kezdve szent.

Nem értlek, mondta Kálmán, amikor Gyöngyi vörösre sírt szemekkel ment elé. Honnan vetted ezt a szentimentális maszlagot?

Hát persze, beindultak a hormonok. A természet gondoskodik arról, hogy az emberek ne az eszükre hallgassanak. Másról sem gondoskodik. Oda küldi, ahol nagyon nem akarják. Megtagadja azoktól, akik odáig vannak érte. Miért legyen jó az embereknek, amikor rossz is lehet? Miért ne szaggassuk szét azt a kevéske boldogságot, amit kiharcolhatnánk magunknak, a természet úgynevezett bölcsessége nélkül?

Végül is, erről van szó. Mindenki boldog akar lenni. Ki így, ki úgy. Nevezhetjük önzésnek is, de boldogtalanul nem lehet élni. Vagy nem sokáig. És itt visszajutottunk az előző meghatározáshoz: túlélési stratégia.

Nehogy már előírják, hogy mitől kell extázisba esni.

Mennyit ér a másik ember? Ha szeretik, akkor mindent. Ha nem szeretik, akkor semmit. Vagy nem sokat. Mondjuk, ezt nem szokás bevallani.

Van egy sokszor emlegetett példa, elkopott már kissé a használatban, de ez a lényeg: valamit megkaphatsz, amit nagyon szeretnél, pénzt, paripát, fegyvert, ez most mellékes. Csakhogy ehhez meg kell ölni Kínában egy mandarint. Beleegyezel? Bevállalod?

Érdekes megfigyelni, hogyan reagálnak erre az emberek. Tiltakoznak? Legyintenek? Valaki egyszer visszakérdezett: Nagyon öreg és nagyon gonosz az a mandarin? Végül mindenki lemondott a nagyszerű lehetőségről. Egyetlen mandarin se vesszen el miattam. Narancs se. Rettenetesen megsérülne az énképük, ha nem ezt mondanák. És az önzés előírja, hogy az énkép lehetőleg érintetlen legyen.

Egyáltalán mit jelent az, hogy az élet szent?

Jahve, Baal, Moloch, meg úgy általában az istenek nevében halomra öltek embereket és állatokat. Akkor még nem volt szent az élet, csak most lett az? Mitől?

Most, amikor már szinte senki sem vallásos? Kálmán még büszke is arra, hogy nem hisz semmiben. Na jó, ez így nem igaz. Azt még Kálmán is elhiszi, hogy a benzinkútnál benzint locsolnak az autójába, és nem vizet. Ha a laptopján lenyom bizonyos billentyűket, akkor ez meg az történik. Holnap is nap lesz. És még sokáig lehetne sorolni. Hit nélkül nem lehet élni. Szegényen lehet, de valamennyi boldogság csak kell. Különben minek?

Egy csepp méz az élet keserű tengerében, ahogy a régi költők mondták volna.

Gyöngyi ez az egy csepp méz. Akkor miért nem veszi el feleségül, és miért nem élnek úgy, mint a mesében?

Csak. Mert a házasság nemcsak egy papír. Azzal együtt jár az egész család: Gyöngyi szülei, nagyszülei, testvérei, nagynénik, sógorok, az egész pereputty. Kálmán megmondta kereken: Utálom a családi ebédeket – aztán felsorolta, hogy még mi mindent utál: a hideget, a meleget, az olcsó tengerparti nyaralóhelyeket, az olcsó szórakozást, és az olcsó embereket. Gyöngyi így fogadta el. Alkalmazkodott. Kálmánnak igaza van, a családi ebéd tényleg rémes. Olcsó nyaralás, olcsó szórakozás? Persze hogy jobb lenne luxuskivitelben. Sajnos mi nem engedhettük meg magunknak. Egyetlen egyszer voltunk Riminiben, és csak arra emlékszem, hogy szörnyű nagy zaj volt a parton, mindenütt nagy tömeg, sorba kellett állni az ebédért – úgy lökték oda, mint az iskolai menzán, még jó, hogy nem alumínium csajkában. Nem azt mondom, hogy szegények voltunk, de ezt tudtuk megfizetni. Kálmánnak persze nem gond. Barbados, Bali, Brazília. Meg az összes betű.

Szóval, a pénz tartja össze a kapcsolatot? Nem igazán. Gyöngyi szerelmes. Ezért mindig az van, amit Kálmán akar.

Vannak fontosabb papírok is, mint a házassági anyakönyvi kivonat. Például az, amit a doktor adott. Ezzel már el lehet menni a védőnőhöz, akinek az a feladata, hogy lebeszéljen. Betanítanak nekik egy leckét, ami úgy kezdődik, hogy az élet szent, és úgy végződik, hogy cukimuki. Állítólag volt már olyan, aki a védőnőnél gondolta meg magát. Ja, ha cukimuki, akkor mindent megér. Elvesztem az állásomat, a pasi lelép, éhen halunk, nem számít. Cukimuki. Amíg kicsi. Később anyaszomorító, pimasz kölök.

Gyöngyi biztosra ment, és átadta a borítékot. A védőnő nyájasan mosolygott, és nem kérdezett semmit. A boríték kielégítően megválaszolta a kérdéseket, és nem is nyafogott amiatt, hogy őt most megalázzák. Három nap múlva vissza kellett menni, mert hátha mégis, közben csodálatos módon több lett a fizetés, nagyobb lett a lakás, a pasi megfogadta, hogy ezentúl kizárólag pelenkázni fog, és szakított az összes szeretőjével. Mindez nagyon gyakran elő szokott fordulni, különösen így együtt, és ezért kell a mágikus három nap. Gyöngyi megkapta az újabb papírt, amit a klinika megkövetel.

Nem akármelyik klinika. Nem a körzetileg illetékes, vagy hogy mondják ezt hivatalosan. Kálmánnak határozott elképzelése volt az eljárásról. Már pedig műtét nem lesz – az nagyon megviseli a szervezetet. Azért találták ki ezt az új gyógyszert. Nem osztogatják az utcasarkon, de ha valaki nagyon akarja, megveheti. Pénzért mindent lehet; sok pénzért még annál is többet. Gyöngyi egyedül mindent megér.

Gyöngyi ment, és tette, amit mondtak neki, mint a jól idomított kutya. Milyen okos a Blöki! Pedig nem, csak sikerült megtörni az akaratát. Vagy már nem is akart semmit a szegény pára: megtanulta, hogy nem érdemes.

A klinika nagyon szép volt, elegáns és szupertiszta, de mégis csak vágóhíd.

Vérvétel és ultrahang elkerülhetetlen, és kár felpanaszolni, hogy úgy bánnak az emberekkel, mint a tárgyakkal – azok is. Vonakodó, ellenséges tárgyak. Megpróbálják tartani magukat. Sírni csak otthon, egyedül szabad. Akkor sem a hívatlan vendég miatt. Úgy kell neki, miért jött hívatlanul? A klinika hitetlenkedve hallgatta, hogy a védekezés ellenére – és persze elhangzott az ilyenkor szokásos megjegyzés: Igen, vannak ilyen termékeny párok. Nem rosszindulatból mondták, és nem is gúnyosan, de Gyöngyinek fájt. Termékeny. Mintha egy tehénről beszélnének. Akkor ez azt jelenti, hogy vonuljak kolostorba, és a többit felejtsem el?

Valami operettből van ez a félmondat? Meglehet.

Gyöngyi kifizette, amit kértek, nem keveset, de Kálmán úgy adta oda a pénzt, mintha csak egy cigarettát kínált volna – ne aggódj, cicukám. Beveszed a tablettát, és máris túlvagy rajta.

A tablettát? Ez nem ilyen egyszerű. Ahogy azt a férfiak elképzelik. A Prostaglantin nem úgy működik, mint az Algopyrin és társai.

Gyöngyi alig nyolc órát töltött el a steril szobában, ahol szinte egy pillanatra sem maradt egyedül – a nővérek kérdezgették, anyuka, hogy érzi magát, kér egy fájdalomcsillapítót? Anyuka, álljon a zuhany alá, próbálja meg hideg vízzel, az ilyenkor nagyon jót tesz – teljesen normális, ha most hányingere van.

Anyuka így, anyuka úgy, most, amikor –

Micsoda tapintatlanság, gondolta Gyöngyi, de meg sem tudott szólalni. Az injekcióban ópium volt; elég lett volna egy lónak is.

Lehet, hogy elaludt egy pillanatra, és csak álmodta a nővér tárgyilagos megjegyzését: Hogy kapaszkodik a kis rohadék!

Aztán a tompa kábulat. Most már örülni kellene: vége, egy kis halál, felejtsük el, Csakhogy ezt nem engedte az ópium. Se öröm, se fájdalom, se szomorúság, semmi – mintha kihúztak volna egy rossz fogat.

Most már föl lehet kelni, mondta az orvos, szerencsére anyuka nélkül.

Még egy ultrahang, és Kálmán lekísérte Gyöngyit az autóhoz. Na végre visszakaptam az én cicukámat, mondta gyengéden, de az ópiumnak mindegy volt a hang vagy a hangsúly. Gyöngyi csak aludni akart. – Nem hagyhatlak egyedül! – Menj el nyugodtan, úgysem tudsz segíteni. – Azonnal telefonálj, ha rosszul vagy.

Normál esetben már régen ott lett volna Gyöngyi anyja és a húga, esetleg az egész család – akik persze nem tudtak semmiről. Nem is tudhatják meg, mert ez nem olyan betegség. Erről nem beszélünk. Elég baj, hogy így történt, nem kell, hogy mindenki erről beszéljen. Biztosan nem értenek egyet vele – mindig a napos oldalt látják – ha csak egyetlen szál virág van a szemétdombon, akkor azt – felneveltük volna helyettes is, ha te nem akarod – de miért ne akartad volna, amikor ez az élet értelme, és cukimuki. Ezt még csak ki lehet bírni, de jön a következő lemez, Kálmánt szidják: Hogy az milyen ember, nem is ember, utolsó lator, gonosztevő. Kihasználja ezt a szegény lányt. Tönkretette az életét. Rendes ember már régen elvette volna feleségül, és lenne egy szép családjuk. A gyerek szent, a család szent, az élet szent. Más szóval, kötelező. Kálmán azt hiszi, hogy mindent megengedhet magának, csak azért, mert pénze van. Nem azt mondom, hogy szegénységben éljen a lányom, de jobban szerettem volna, ha nem egy pénzeszsákot fog ki, hanem egy rendes embert. Lenne két gyönyörű gyereke, és onnan már nincs visszaút.

Pontosan ezt nem akarta hallani Gyöngyi. Nem értik meg, hogy én szeretem Kálmánt. Mindent megteszek érte. Nem áldozat. Szörnyű volt, és csak azt tudom mondani, hogy soha többé – de persze az lesz, amit Kálmán akar.

Nehezen tudta összeszedni a gondolatait. Ez még mindig az ópium? Annyira szédült, hogy föl sem tudott kelni az ágyból. A bútorok megindultak, és egyre gyorsabb léptekkel járták körül a szobát. A fa elefánt, amely máskor az ablak alatt álldogált, és egy cserép virágot tartott a hátán, most fölágaskodott a két hátsó lábára, és hangos trombitálással fejezte ki a nemtetszését. A virág apró, lila szirmai szanaszét hullottak, és egy vasorrú bába összecsapta a kezeit: Na tessék, már megint teleszemetelték a lépcsőházat! Aztán még van pofájuk kifogásolni a munkámat, hogy én nem takarítok rendesen. Nem azért mondom, Mártika, de ki nem porszívóznák a lábtörlőjüket. Az nem az én feladatom! – Gyöngyi most Mártika volt, és iszonyú kövér: a világ legcsúnyább otthonkájában hallgatta a panaszáradatot. A vasorrú bába is nagyon csúnya volt, az a fajta, aki annak idején az ávósoknak szokott jelenteni. Mártika tudta róla, hogy valamelyik férje rendőr volt, a vasorrú is a rendőrségesen dolgozott személyesen. Tudta, hogy nagyon kell vigyázni, mert az orros banya ma is jelent valakinek.

Aztán hirtelen megváltozott a kép: egy erdei tisztáson, a földön ültek, csupa idegen. Merő véletlenségből volt ott egy antikvárium, éppen Gyöngyi háta mögött. Gyöngyi a könyvek között válogatott, és ami nagyon nem tetszett neki, azt már vitte is a szemétbe. Az antikvárium tulajdonosa nem szólt egy szót sem, vagy ott se volt, ez már nem fog kiderülni. A többiek nem láttak semmit. Megérkezett Kövesdi Gábor, akit nagy ovációval fogadtak. De jó, hogy itt vagy! Hol a pokolban bujkáltál eddig? Gábor sokat sejtetően mosolygott, aztán már nem is volt rajta a rendes nadrág, csak egy rövid fekete – és fájdalmasan, elképzelhetetlenül sovány volt. Gyöngyinek könnyek szöktek a szemébe, amikor elnézte azokat a pipaszár lábakat. Ez mind annak a gonosz asszonynak a műve! Kellett neki, megszerezte, elszedte a pénzét az utolsó fillérig, aztán elhajította, mint a kifacsart citromot. Csoda, hogy Gábor egyáltalán még életben van. Többen is fogadtak volna arra, hogy felvágja az ereit, vagy leugrik valahonnan. És Gyöngyi megint elsírta magát, annyira fájt neki az a sors, a másiké.

Úristen, megint ezek a görcsök! Ez sokkal rosszabb, mint tegnap, pedig már akkor is azt hittem, itt a vége, nem fogom kibírni.

Felállt valahogy, azzal a kevés maradék erejével, és kitámolygott a konyhába. Reggel ott felejtette a gyógyszert az asztalon. Bár mindegy, mert kellene hozzá egy korty víz is. Megundorodott a víztől. Huh, milyen színe van ennek! Ázalékokat vélt látni a vízben, apró, áttetszően finom állatokat. Ha ezt megiszom, most rögtön meghalok. De ha nem veszem be ezt a nyamvadt gyógyszert, akkor ezt a rohamot nem élem túl.

Le kellene szűrni. A szűrő megvolt, de annyira remegett a keze, hogy meg sem tudta fogni. Mit csináljunk? Becsukta a szemét, és lenyelt egy kortyot. Nem nyílt meg a föld, és a ház sem dőlt össze.

Vissza az ágyig – ez nagyon hosszú út volt, évekig tartott. A hőmérő 37,5-öt mutatott. Ez még nem indokolja – ráadásul megszólalt a telefon, és darabokra zúzta a csendet. Csend-darabkák tornyosultak a földön, és fekete kígyók tekergőztek a piramisok körül. Most már biztos, hogy az ópium, gondolta Gyöngyi, és ha valaha volt egy bad trip, akkor az most van.

A félelem erősebb, vagy a fájdalom? A gyógyszer elég gyorsan hatott, és csak egy tompa nyomás maradt a fájdalomból. De a félelmet nem lehet elűzni egy tablettával.

Újra a telefon.

Kálmán: tudni akarta, hogy minden rendben van-e.

Rendben. Nem leszek jobban attól, ha aggódik. Minek aggódik most már? Kész, elvégeztetett.

Este jött, a szokásos nagy lendülettel. Nem ettél semmit, cicukám? Rendelek neked egy pizzát. Vagy valami mást szeretnél?

Meghalni, gondolta Gyöngyi. Most.

Nem kért semmit.

Akkor egy nagy pohár viszkit. Az jót tesz ilyenkor.

Gyöngyit a puszta gondolattól kirázta a hideg. Nem kell semmi, csak aludni akarok.

Kálmán elhúzott végre. Sajnálta Gyöngyit, de nem érezte magát felelősnek. Nem tettek semmi rosszat. Szeretik egymást. Nem valaki mást szeretnek, egy harmadikat. Senki ne álljon közéjük. Mi az, amit ezen nem lehet megérteni? És nekünk így jó, hogy külön élünk. Igazából Gyöngyi erőlteti a különélést. Neki mindegy lenne, hiszen majdnem minden nap találkoznak. Igen, teljesen egyértelmű, hogy Gyöngyi nem akarja ezt a házasságot. Kálmán csak elfogadja, szívességet tesz vele. Ha nem, hát nem, te tudod, cicuka – de ha össze is házasodnánk, az én életemből nem hiányzik a gyerek. Örülök a szabadságomnak. Elutazom, ha eszembe jut, Semmit sem lehet megőrizni, csak az élményt.

Gyöngyinek egyszerűen pechje volt. Van ilyen.

Túl fogjuk élni.

Gyöngyi átaludta az éjszakát, de persze szó sem volt arról, hogy föl lehessen lélegzeni. Délelőtt szó szerint elöntötte a vér.

Hiszen vérzett eddig is, de most –

Felhívta a klinikát, és megnyugtatták. Ez teljesen normális. Mindenkinek másként reagál a szervezete. De ha gondolja, befejezhetjük művi úton.

Azt már nem, mondta magában Gyöngyi. Nem azért csináltam végig ezt a – nem azért választottuk ezt az utat – nem tudom, vállaltam volna, ha előre tudom.

Gyöngyinek volt egy kolléganője, aki annyira félt a műtéttől, hogy inkább megszülte a második gyerekét. Kisfiú érkezett a nagylány után, és mindenki azt kérdezte: Ugye örültök? De nem örültek, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy ezt nem volt szabad kimondani. A kisfiú még meg se tudott mozdulni, de azt már pontosan tudta, hogy baj van. És egy olyan betegséget választott magának – mert ez nem lehet véletlen, és újabban egyre többen mondják, hogy magunknak választjuk a betegséget, mindennek oka van, még az sem véletlen, hogy kit milyen baleset ér – a kór neve pikkelysömör. Nem halálos, még csak nem is jár nagy szenvedéssel. De a gyereket sűrűn kell fürdetni és kenegetni – így mesélte a kolléganő. Gyurika kiharcolta magának a simogatást. Az egész életük Gyurika körül forgott. Ezt nem főzünk, mert Gyurika nem eheti meg. Nem utazunk el, mert Gyurika beteg. Ez volt a büntetés, amiért nem akarták ezt a kölyköt.

Megoldás? Az állatok tompán, fedett tudatban élnek, jószerével azt sem tudják, mi történik velük. A beteg fiókát kilökik a fészekből. A kandúr felfalja a saját kölykeit.

Néha még visszatértek a furcsa képek, de Gyöngyi már tudta, hogy miről van szó, és nem ijedt meg. Ópium. Nehéz elképzelni, hogy erre rá is lehet szokni.

Három napig ömlött a vér, aztán mintha elvágták volna. Elfogyott. Már csak erőt kellett volna gyűjteni. De hogyan? Elapadt a forrás.

Sohasem tudom ott folytatni az életemet, ahol abbahagytam, gondolta Gyöngyi. Kiüresedtem. Üres vagyok.

Kálmán jött, és az üresség szép lassan formát öltött.

Ez az én bajom, folytatta Gyöngyi a megkezdett gondolatot. Kell ez nekem?

Kálmán egy úgynevezett jó történetet mesélt, afféle poénos sztorit, amin nevetni szoktak, és Gyöngyiben ismét megfogalmazódott a kérdés: Kell ez nekem? Egy rossz szót se lehetett szólni, mert igyekezett hasznossá tenni magát, még azt is felajánlotta, hogy kitakarít – annyira nem kell komolyan venni, egy ideig a porszívót húzgálta volna fel-alá, de: Kell ez nekem? Csinálhatott, amit akart, ha megfogta, ha nem, ha letette, ha nem: Kell ez nekem?

Kritikus szemmel nézte, most először. Van egy kis tokája. Kopaszodik. Kérni nem tud, csak parancsol. Mint afféle nagyfőnök, aki otthon sem tudja abbahagyni.

Kell ez nekem?

Az egyetlen logikus következtetés az, hogy nem kell, ugyan dehogy.

Kálmán azt gondolta, hogy érti. Nagy trauma volt, adjunk neki még néhány napot. Cicuka okos kislány, belátja, hogy nem történhetett másként. Megnyugszik, és minden olyan lesz, mint azelőtt.

De Gyöngyi nem nyugodott meg. Itt a vége, nem kell mentegetőznöd – a legutolsó hír az Gyöngyiről, hogy belenéz a babakocsikba, megállítja a fiatal anyukákat, és megszállottan ismételgeti: Cukimuki.