Párizsi képeslapok 3. Párizs, az élhető város

La Capitale! A főváros. A párizsiak sokszor lekezelően viselkednek mindenkivel, aki nem a fény városában lakik. Hiszen az ő városuk hangadó az élet minden területén: itt döntik el mi a divat, mi a művészet, mit illik olvasni, mit gondol Franciaország /és Európa/. Párizsban csinálják a politikát, a tőzsdét, a divatot, a filmeket, a karriereket, a csődöket, és a botrányokat. Párizs a középpontja a politikai, a gazdasági, szellemi és művészeti életnek. Van ugyebár Párizs – meg a világ többi része, beleértve a vidéki Franciaországot is.
Párizst mindenki ismeri. Azok is, akik soha sem jártak ott. Ismerik a filmekből, a reklámokból, a slágerekből, a sanzonokból, az irodalomból: a romantikus Párizst, a szellem, a szerelem, az erotika, és a bűn városát. Amely annyi írót, költőt, festőt, rendezőt, és divatkreátort ihletett meg, hogy az is a város bűvkörében van, aki még soha nem szívta be a Szajna illatát.
A világban ez a város a legnépszerűbb úti cél a turisták körében, évi harmincmillió látogatóval: akik közül egy, én voltam az idén! Kíváncsian vártam a találkozást, de őszintén megmondom, hogy nem sok jóra számítottam: Párizs hírneve ide, vagy oda, csak egy kényelmetlen metropolisza a világnak, tele emberekkel, autókkal, rohanással, stresszel, és piszokkal. Egy óriási múzeumot, egy zsúfolt és barátságtalan várost képzeltem magam elé, ahol nem a vendég a király /mint pld. Svájcban, vagy Ausztriában/, hiszen itt a királyt kivégezték.
Az előítéletemhez képest egymás után értek a kellemes csalódások Párizzsal kapcsolatban.
Amikor megérkeztünk a városba, egy kicsit elromlott az idő, beborult, feltámadt a szél. A kora reneszánsz stílusú városháza előtt egy strand volt a téren berendezve, napágyakkal, matracokkal, napernyőkkel, kerti székekkel, pálmafákkal, medencékkel. A költséges, és városban nem jól kezelhető homok helyett: vidám, narancssárga színű műanyag szőnyegen. A párizsiakat nem zavarta a borús idő, a napernyőket rángató szél, vígan hevertek a „strandjukon”. Ez volt az első benyomásom az itt élő emberek viszonyáról a városukhoz.
A párizsiak belakják a városukat. A csodaszép, rengeteg gyönyörű virággal, medencékkel, szökőkutakkal díszített Luxembourg kertben, és a Szajna jobb oldalán – a Concorde tértől a Louvre-ig – húzódó szépséges Tuileriák kertjében, a padok, a székek tele vannak pihenő, olvasgató, szundikáló emberekkel.
A párizsiak nem csak a rengeteg parkot, és kertet lakják be, hanem a vízpartokat is. Ezzel akkor találkoztam először, amikor kimentünk a Szajna partra, és az Eiffel torony lábától éppen indult egy városnéző kishajó. Épp csak beszálltunk, és hipp-hopp, már indult is. Ez is az egyik legjobb élményem volt! Világosban indultunk, és sötétben érkeztünk vissza. Közben lehetett gyönyörködni az alkonyati Párizsban, a többi hajóban, a lakóhajókban, a hidakban, és abban, hogy este micsoda élet van a Szajna parton. Nem ám parkolóval, meg kocsiúttal van a part telerakva, hanem terekkel, sétányokkal, ahová a kellemes időben mintha az egész város kitódulna. Kis kosárkákból eszegetnek, borozgatnak, dumálnak, kedvesen integetnek a turista hajóknak, a tereken élőzenére táncol egy csomó, különböző korú ember. Ahogy alkonyodott, a szépen kivilágított épületeken kigyúltak a fények. A Szajnának jó vízszaga, és meglepően tiszta vize volt, de a rengeteg híd miatt tele örvénnyel.
Egy városi legenda szerint a Pont Des Arts híd alatt kell áthajózni annak, aki szeretné, ha teljesülne egy kívánsága. Ehhez azonban az is kell, hogy a híd alatt áthaladva, megcsókolja a mellette állót. Ha lentről nem tudja megállapítani, hogy éppen melyik híd alatt hajózik, akkor biztos, ami biztos, minden híd alatt jöhet a csók és a kívánság!
Mire visszaértünk az Eiffel torony lábához, teljesen fel voltunk dobva, és ehhez a hangulathoz még hozzájött a kivilágított Eiffel torony látványa, ahol egyszerre csak bekapcsoltak egy fény játékot, és az egész torony elkezdett csillogni, mint egy karácsonyfa. A hajón lévők egyszerre hördültek fel a látványtól, szuper volt!
A párizsiak másik népszerű vízparti pihenőhelye a Szent Martin csatorna, amelynek a két partja nézelődő, olvasgató, kiskosárból falatozó, és borozgató emberekkel van tele egy-egy barátságos nyári napon. Vasárnaponként még az autóforgalom is szünetel a csatorna két oldalán, az egész területet a gyalogosok birtokolhatják.
Elsőre – az itthon megszokott hozzáállással – azt gondoltam, hogy Párizs legendásan picike lakásai miatt lakják be az ott lakók a köztereket. A francia vígjátékok kedvenc momentuma ugyanis a párizsi költözködés, ahol a szűk, és keskeny csigalépcsőkön, lehetőleg egy jellegzetes – háromszögletű – „vasalóház” legfelső emeletére kell felköltöztetni néhány nagyobb bútordarabot. A legnehezebb és a legköltségesebb kérdés Párizsban a lakhatás.
A lakásbérlés nem igazán jellemző. A bérleti piac kicsi, egy-egy kiadó lakásra rengeteg a jelentkező. Egy hét alatt legalább 25 érdeklődő startol rá egy frissen kiadó lakásra. A főbérlőnek az ingatlanközvetítő dossziékat készít a jelentkező albérlőkről. Munkáltatói igazolást, korábban befizetett számlák kivonatait, adóbevallásokat, kezesek elérhetőségeit, és megannyi megnyugtató körülményt kell összeszedni a leendő bérlőknek, amik a végén egy vaskos mappát tesznek ki. A lakás tulajdonosának ugyanis alaposan meg kell fontolnia a dolgot! Ha beköltözik valaki, azzal – lévén, hogy Franciaországban meglehetősen erős a szociális háló – olyan szituációba kerül, hogy nézeteltérés esetén a főbérlő csak nehézkesen tudja kipenderíteni az albérlőt, és ebben a rendőrség sem segít neki. Ahogy az ingatlanok, a bérleti díjak sem olcsók. Egy 43-45 négyzetméteres párizsi lakást 1200-1400 euróért lehet bérelni. A lakások meglehetősen kicsik. 50 négyzetméteren simán van 3 szoba, és gyakran az emberek közösen bérlik. A lakások akár 20 négyzetméterről indulnak.
Iszonyúan drágák a párizsi ingatlanok /még a franciáknak is, nemhogy nekünk/. Tízezer euró/négyzetméter alatt nincsen eladó lakás Párizsban. Egy 70 négyzetméteres lakás, ha nincsen különösebb panoráma az ablakából, 1 millió euró, ami majdnem 300 millió forint. /Ezért az összegért Magyarországon kastély vásárolható, szántóföldekkel, halastóval./ A panoráma még komoly plusz felárral jár. Sok ez, pláne, ha azt veszem, hogy Franciaországban a minimálbér 1280 euró. Akiknek ez sok, azok többen bérelnek lakást, akik viszont nem kívánják idegenek társaságát, kiköltöznek a Périphérique-be, aminek következményeként rengetegen ingáznak. Ebben segíti őket a RER /expressz metró/, ami az agglomerációt köti össze Párizzsal, oly módon, hogy számos ponton kapcsolódik a metróhálózathoz, valamint a megépült gyorsvasút hálózat. Ezért sokan már nem Párizs külvárosában vesznek házat, hanem távolabb /pld. Tours mellett/, és onnan járnak be nagysebességű vonattal, a TGV-vel dolgozni Párizsba . A TGV hálózat sugaras elrendezésű, a központja Párizs, a vonatok sebessége 300-360 km/óra, és a hálózat folyamatosan bővül, immár a francia határon túlra is. A TVG sebességének élményére jellemző, hogy Bordeaux-ban kitaláltak egy italt, /Tequila, Gin, Vodka/ amiből, ha hármat bedob valaki, állítólag olyan érzésben lesz része, mintha „gyorsvasutazna”.
Később, a párizsi tapasztalataim alapján, már egészen másképpen gondoltam arra, hogy miért lakják be Párizs köztereit a franciák. Kicsit jobban körülnézve furcsa dolgokra lettem figyelmes. A bulvárok széles járdáin, nem parkolt egyetlen autó sem. Nyugodtan lehetett egymás mellett sétálni, nem libasorban, a fal mellett, a parkoló autók orrát kerülgetve! Pedig „dugódíjról” itt szó sem volt, egészen másképpen oldották meg a belváros autómentesítését. Ehhez nagyon hozzájárult, hogy a történelmi városmagból már 1958-tól épülni kezdő, és a mai napig épülő „La Défense” üzleti negyedbe költöztették ki kisebb-nagyobb zökkenőkkel, és megtorpanásokkal, a vállalati székhelyeket, és a kormányzati irodák egy részét. Ennek forgalma nem terheli a belvárost. Odaviszi, és elviszi az ott dolgozó 150.000 embert a RER, a metró, és a mélybe száműzött közlekedés. Az üzleti negyedben a jármű és a gyalogos forgalom teljes szétválasztását – a közúti forgalom felett – egy 40 hektárnyi „dobogó" megépítésével oldották meg; ez köti össze az épületeket, a „dobogón” járnak az emberek, nőnek a fák, és zuhognak a szökőkutak, és alattuk hat szinten zajlik a közúti közlekedés.
A belváros autóforgalmát mérsékli a kitűnő tömegközlekedés, a tizenhat vonalas metróhálózat, a vele összekapcsolódó öt RER vonal, a jó tömegközlekedési kapcsolatrendszer, a várost elkerülő útvonal hálózat, és az alagút rendszerekbe terelt főútvonalak. Miközben az egyik oldalon meghagyja a város a belvárosi autózás alternatíváját, a másik oldalon egyre szűkíti annak lehetőségét. A busz sávok, és az elválasztott kerékpár sávok elfoglalják az úttesteket, csak középen marad egyetlen sáv az autósoknak. Aki nem ért a szóból, azt egyszerűen kiszorítják az autójával a belvárosi közlekedésből. Ha van kedve lehetetlenül kis helyekre benyomakodni, órákig dugóban állni, és araszolgatni a számára egyre szűkülő úthálózaton, senki nem tiltja meg neki. Nem az átmenő forgalom totális blokkolásával, és a díszkövezéssel teszik élhetővé az utcákat, hanem a közlekedés áramlásának alternatív megoldásával, elvezetésével. Előbb biztosítják más módon a város vérkeringését, csak azután szűkítik le a parkolási, és közlekedési lehetőségeket. Előbb adnak, aztán vesznek el.
A városi közlekedés választható formája a városi kerékpár /amit nálunk szerelnek össze/. Ezeket a szürke bringákat úton-útfélen láthatjuk, a kerékpárparkolókban, és van rajtuk minden, ami kell a városon belüli közlekedéshez. Masszívak, háromsebességesek, az elejükön kis kosárral, ahová a táskákat, szatyrokat be lehet tenni. Ha valamelyikkel valami gond van, úgy teszik be a parkolóba, hogy az ülésük visszafelé van fordítva, megkímélve másokat a rossz gép használatától. Az ára baráti, egy napra egy euró, hét napra öt euró, egy évre huszonkilenc euró az alapdíj, és ha használják, akkor minden félóra után levesznek a bankkártyáról egy eurót, az első félóra ingyenes. Ez arra szolgál, hogy ne telepedjenek rá a kerékpárra, hanem elérve az úticélt, tegyék le egy bringaparkolóba, és ha újra közlekedni akarnak, akkor vegyenek fel egy másik kerékpárt. Nem kell rettegni az autók között való biciklizéstől, mert egyrészt az autók a fentiekben vázoltak miatt maximum 30 km/órával tudnak közlekedni, másrészt rengeteg a bicikli út, és ahol nincs, ott a buszsávot használhatják a biciklisek. A szabályokat viszont be kell tartani: így a járdán, valamint egyirányú utcában tilos tekerni, pirosnál meg kell állni, a szabálytalankodókat a rendőr ugyanúgy megállítja, és megbünteti mint az autósokat.
Ennek eredményeként lehet sétálni a járdákon, és „kifelé ülni” a kávéházakból. Gyakran csak egy sor székre van hely, de a szélesebb járdákon a székek és az asztalok elrendezése olyan, mintha színházi nézőtér lenne. A székek sorban állnak, a sorok előtt parányi asztalokkal – kb. 2 emberre jut egy hokedli nagyságú asztal – és tök idegenek egymás mellett ülnek, a közös asztalt használva. A kint ücsörgők színházként bámulják a jövést-menést, miközben ebédelnek, iszogatnak, kávéznak. Már a francia filmekben is megcsodáltam ezt! Az sem mindegy, hol fogyaszt az ember: bent a pultnál, a teremben, asztalnál ülve, vagy kint a teraszon, ez alatt legtöbbször a járdára kirakott asztalok-székek értendők, de a nagy bulvárokon vannak valódi üveges, illetve kiépített teraszok is. Ár szempontjából nem mindegy hol ül le a vendég. A pultnál fogyasztani a legolcsóbb, kint a járdán a legdrágább; nem ritka, hogy a teraszon fizetendő ár a pultosnak a kétszerese – bizony, a pincér élőmunkáját meg kell fizetni!
Párizs – nemcsak szavakban polgárbarát – élhetővé tételének titka nem csupán a közlekedésben, a parkokban, vagy a kávéházakban rejlik, hanem az életritmusban is. Reggel 7 órakor még szinte üresek az utcák, csak a kukásautó jár ilyenkor. A járdák mellett ömlik a víz az úttest szélén, mintha csőtörés lenne, de nincsen. Itt így tisztítják meg a várost. Az úttest szélén csörgedező víz hivatott levinni a szemetet a csatornákba. A munkaidő általában fél tízkor kezdődik. Az iskola fél kilenckor. Így a szülőknek nem kell hajnalban felrángatni a gyereket, hogy időben elvigyék az iskolába, óvodába, bölcsődébe, és oda is érjenek a munkahelyükre.
/A gyerekeseknek egyébként is sok kedvezmény jár. Nem kell „éhen halnia” a gyerekeivel együtt annak, aki három gyerek nevelésére vállalkozik. Erről gondoskodik a családi adózás, ami azt jelenti, hogy három gyerek nevelése esetén az adó mértéke: semmi. A szédületesen magas lakbér két-három gyerek esetén 60-90 euróra csökken, a többit az államkassza fizeti. Az anyukáknak a részmunkaidős foglalkoztatási rendszert valóban létrehozták, és a baby-sitter hálózat dolgozóinak képzését az állam finanszírozza. A szülés előtti egy hónaptól a szülés utáni tizennegyedik hónapig az édesanyák a keresetük 82 %-át kapják. Az óvodai, bölcsődei rendszer működik, és iskolakezdési támogatás jár a gyerekekre./
Az ebédidő másfél – két óra. /Itt lemészárolnák a HR-eseket, ha megpróbálnák a félórás ebédszünetet bevezetni!/ Ez alatt alkalmuk van arra is, hogy a rég nem látott barátaikkal együtt ebédeljenek valamelyik munkahely közeli étteremben, vagy kávéházban. /Ami csak a nevében kávéház, mert étteremként is funkcionál./ Ez a magyarázat arra, hogy délben az éttermek menüi olcsóbbak, mint este. – Így lehet konkurencia az üzemi étkezdének is, ami nagyon sok munkahelyen van, és ott 3-5 euró között kínálnak háromfogásos menüt. – Ezért az éttermek igencsak tele vannak ilyenkor, a turista, ha ebédelni akar, akkor igyekeznie kell tizenkettő és félegy között helyet keresni magának. Utána a jobb helyeken gyakran várni kell, arról nem is beszélve, hogy félhárom – három után màr csak nagyon kevés helyen van kiszolgálás, és csak este fél hét, hétóra körül nyitnak ki újra.
Sok nő ebédidőben "shoppingol", ilyenkor tele vannak az üzletek is. A nagyobb ruhaüzletek, /H&M, C&A, Mango, Zara, stb.) ezért vezették be azt a rendszert, hogy elég otthon felpróbálni a ruhát. Ha az árcédulát nem vágja le róla, 30 napon belül visszaviheti a vevő, és kicserélik más méretre, vagy visszaadják a pénzt. Ami a legfontosabb, hogy fanyalgás, pofavágás nélkül. Sőt, az eladó mindig nagyon készséges, segít, azt nézi, hogy tud megoldást találni a problémára. /Persze itt nem is vesznek fel képzés nélkül senkit eladónak/.
A munkaidő este fél hat és hét óra között fejeződik be. Ez a magyarázat arra, hogy miért vannak tele az utcák késő estig. Munka után gyakran beülnek a kollegák egy "pot"-ra, vagyis egy pohár italra a munkahely környékén, vagy a barátokkal találkoznak egy "apéróra", ami gyakran vacsorával is végződik. Ha moziba, színházba mennek /itt a színház kilenc óra, fél tíz körül kezdődik/, akkor általában előtte, vagy utána étteremben vacsoráznak, nem otthon. Ha barátokkal találkoznak, akkor is gyakran étterembe hívják meg egymást, mivel a párizsi lakások többnyire kicsik, a helyszűke miatt gyakran egyszerűbb étterembe menni, mint azzal bajlódni, hogy lesz-e elég hely, elég lesz-e a kinyitható asztal vagy szék… Ezért tűnik úgy egy külső szemlélőnek, hogy a párizsi nők nem vezetnek háztartást /tényleg van sok, aki főzni sem tud/, hiszen az éttermek tele vannak. A párizsi fizetésekhez képest egyébként annyira nem drágák, egy átlagos fizetésű párizsi vagy Párizs környéki lakos legalább hetente egyszer megengedheti magának, hogy beüljön egy olcsóbb helyre. Párizsban minél drágább az étterem annál kisebbek az adagok, a legdrágább előétel is lehet két snidling keresztben a tányéron, körül rajzolva egy karamell csíkkal.
Egyre gyakrabban halljuk az „élhető város” kifejezést. Ez nem takar mást, mint kellemes hétköznapi életminőséget, a szolgáltatások kényelmes elérhetőségét, a városi terek élménygazdagságát, a természet közelségét, pihenési lehetőségeket. Teljesen más úgy kerékpározni, sportolni, könyvtárba járni vagy egy parkban kikapcsolódni, ha ezek a mindennapok részei, nem kell miattuk sokat utaznunk, és felfüggesztenünk hétköznapi napirendünket.
Párizsnak sok arca van az igaz, és turistaként nem ismerkedhettem meg mindegyikkel, de azt tapasztaltam, hogy a lakosai szeretik a városukat, belakják, a magukénak érzik.