Szétszednek
A csendet a tapsorkán váltja,
Kilépek és a szemem bántja,
A tömeg és a fényáradat,
Belül egy hang szól: mutasd meg magad!
A mikrofonhoz lépek, hunyorgok,
Ez nem is biztos, hogy én vagyok,
Nők sikítoznak, és a férfiak sem emberek,
Attól félek, hogy hamarosan szétszednek!
Darabokban, de vigyél haza, darabokban, de vigyél haza,
Odavetem magam, te is vigyél haza, ha megállít valaki, legyél laza!
A színpadon, akár egy csillagképet,
Engem bámulnak, és ha félre lépek,
Fel sem tűnik, ha nem én zenélek,
Gondolatokban olvasok, ezek szétszednének!
Darabokban, de vigyél haza, darabokban, de vigyél haza,
Odavetem magam, te is vigyél haza, ha megállít valaki, hazudj és legyél laza!
Ha elég részem összegyűlik, te Istent játszhatsz,
Porszemekből és vízből új lénnyé gyúrhatsz.
És majd ha újra szükség lesz rám a színpadon,
Tudom, hogy szétszednek, de vigyorogva vállalom!
1 hozzászólás
Kedves Florilla!
Nem kritizálnám a rímeket, mert a dalszöveg kötöttebb forma, és ezért nagyvonalúbban is kezeli, viszont ránézésre nagyon más a szótagszáma az első, és utolsó versszaknak, nem tudom, milyen dal lesz ebből.
Ami igazán megfogott az a számomra félig ismerős, félig ismeretlen élethelyzet, ami nagyon hiteles, már-már analitikus leírása a színpadra lépő ember lelki tusájának, ambivalens érzéseinek, és az eufória által kiváltott félig mazochizmusnak…szóval izgalmas és szokatlan vers volt.
szeretek pszichologizálni…
bocs, ha sok voltam
Üdv: Cal