Isten véled…

Azon a nyáron énekelte Aradszky a táncdalfesztiválon a Piroskámat. Erre tisztán emlékszem.
"Isten véled édes Piroskám,
Van még rajtad kívül csinos lány,
Lennék én még nálad divatban,
És ha nem hát akkor mond, mi van?!"
Nagyon rég történt, amire most visszaemlékezem. Akkor már rég nem volt meg a hentesüzletünk. Anyám három fenyőt ültetett a lebontásra ítélt kis épület helyére. Mementóként? Olyan méteresek se voltak akkor még a fák. Megvolt viszont az a nagy vasoszlopos állvány, amikre Édesapám felhúzta a levágásra ítélt állatokat. Nem arra a célra lett használva, mint az készült. De működött jó pár esztendeig még utána is. A házkörül fellelhető deszkákból és egy ormótlan vastag kutyaláncból, eszkábált nekünk, lányoknak egy nagy-nagy hintát. Nem mindenki fért rá egyszerre? Dehogy is nem! Mi lányok mindenre leltünk megoldást, amit kieszeltünk. Kicsi lévén, a legkisebb lévén, általában ülnöm kellett. Mellém telepedett Zsuzsa, mert ő alkatilag nem rendelkezett terebélyes popsival. Rózsika folyton állt, nyomta a lábával a fenekem, de neki állni kellett, mert ugra-bugra lévén, annyi ideig nem is tudott volna ülni. Erzsike a másik oldalon állt, Zsuzsa mögött. Tényleg! Egyszer majd megkérdezem tőle, hogy neki is nyomta Erzsike lába a popsiját? Gizi a rangidős középről parancsolt. Kimagaslott termetével Rózsika és Erzsike közül. Naná! Ő volt a főnök örökké. Előtte talán soha nem is volt hintánk se még. Nem volt nap, hogy ne nyúztuk volna az új játékszerünk. Olyanra vágytam volna nagyon, hogy egyedül ülök csak rajta. Csak egyedül én. Azt hiszem soha nem sikerült. De buta vagyok! Most jut eszembe, hogy az nem is lett volna lehetséges. Hiszen nem ért le a lábam. Ugyan hogyan löktem volna be magam? Himbálózás nélkül meg mit ért volna az egész? Csak felmászni valamire és bitorolni? Jó az így, ahogy volt. Együtt.
Egyik délután, – akkor már napok óta nem esett az eső, – porzott alattuk a föld. Jól ki volt taposva a hinta alatt. Fű nem nőhetett, hiszen öt pár piciny láb gondoskodott róla. Szóval a megszokott elrendezésben fent vagyunk a hintán és piszkáljuk egymást, huncutkodunk a másikkal, csipkelődünk szokásosan, amikor a főnök, mármint Gizi, kiadta a parancsot.
– Dalra fakadás!
Hozzátartozik mindehhez, hogy egyikünk sem járt zenetagozatos képzésre. Énekelni viszont szerettünk olykor. Hát énekeltünk is. Jó negyedóra sem telt belé, a kertfaros szomszédasszony, aki olyan ötven körüli éveiben járhatott akkor és hatalmas teste volt, mint később kiderült hangja is. Ránk ripakodott.
– Azt a neveletlen fajtátokat! Hát nem tudtok csendben játszani? Miért kell állandóan üvöltözni?
Nóta elhalkult. Megszűnt. Csend volt a kertben. Hamar jött ki Édesanyánk és kérdezte mi a baj? Mindig ránk nézett, ha tízpercnél tovább voltunk csendben. Azt mondta a nagydolgok véghezvitelére minimum 11 perc kell. Mi, jól nevelt lányok elpanaszoltuk mi történt, és nagyon szégyelltük magunkat az új szomszéd néni szavai miatt. Igen, az volt, új. Azon a héten költözött be a tanyáról. Özvegyasszonyként, négy fiúgyermek édesanyjaként. Nem jártunk szerencsével, a fiúkkal. Mamlasz volt mindegyik. Báááár! Tibort, a harmadikat, amikor elvitték katonának, nagyon csapta volna a szelet az egyik nővéremnek. Azt írta neki a seregből: "He! Zsuzsikám! Jobban szeretlek, mint a hazámat." Ezen röhögtünk hetekig. Édesapám megsemmisítette a levelet, mert azt mondta: – ezért főbelövés járt volna az ő idejében. Visszatérve a hintázásunkra elmondtunk mindent Anyunak, ahogy történt, és a drága felemelt hangon elkezdett bennünket védeni. Nem hozzánk beszélt, nem nekünk szólt, csak úgy, hangosan, mint aki magában beszél.
– Nem hallottam még olyanról, hogy síri csendben kellene játszani a gyerekeknek, akinek nem tetszik, költözzön ki a tanyára, és szóljon rá a kecskéjére, hogy akkor mekegjen, amikor az ő fülének épp kívánatos.
Naná, hogy a kijött a néni. Beszélgettek ilyen felnőtt nyelven számomra. Arra emlékszem csupán a társalgás úgy fejeződött be, hogy édesanyám javasolta nyugodtan költözzenek vissza ahonnan jöttek, mert mi csak éjjel szoktunk csendesen élni, amikor alszunk.
– Bár maradtam volna kint a tanyán! Válaszolt szinte csak önmagának a szomszéd néni, és beletörődve visszavonulót fújva, bement a házába.
Édesanyánk mindig és mindenkivel szemben örökké védett bennünket. Rá a mai napig számíthatunk. Ez olyan jó érzés. Legutóbb, amikor otthon jártam, a hinta helyén is megálltam. Végigjártam a kertet. Hiába nincs semmi se már úgy, mint volt valamikor, én akkor is emlékszem mindenre. Hiszen ez az én gyermekkorom volt. Mikor is? Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy még jóval előbb? Mindegy az.