Azzal kezdődött minden, hogy összerezzent. Nagyon megijedt. Félt, hogy gondolatai mind megjelennek a büdösen habzó mosogatólé felületén, s neki akkor annyi. Ott öli meg az ura a konyhában a kredenc mellett a gyerekek szeme láttára.
– Na, mi van már megint? – szólt haragosan rá az ura, majd levette hatalmas tenyerét a válláról.
– Elvarázsoltad tán magad? Oszt azért ijedtél meg? Vagy a lelkiismereted se tiszta mán?
– Semmi. Semmi, csak elkalandoztam… – közben keze gyorsan tette a monoton mozdulatokat, melyeket már lassan tíz éve, minden este meg kellett csinálnia. Mosogatott. Nem utálta kifejezetten a mosogatást. A kezét sajnálta csak, hogy már rég nem olyan, mint lánykorában volt. Szerette a piszkos edényeket végül is, mert tudta, hogy rövid időn belül, az ő tudományával, mind – mind visszanyerik az eredeti csillogásukat. A korsót nem szerette. Csak azt nem. Azt szinte gyűlölte már.
Elmélázott olykor azon, milyen érdekes dolog is: – az ember egy tárgyat miért nem tud megszeretni? Azt mindig gyűlölettel öblítette el, abból itta az ura a sört.
A gyerekek közben szokásosan hancúroztak az asztalnál. Csendesen tették. Olyan, nagyon jól nevelten. Beléjük volt már verve, ha édesapjuk hazajön, minden megváltozik. A legyek se mertek ilyenkor illetlenül repülni. Megültek egy eldugott zugban, s várták a reggelt. Az állatnak mennyivel könnyebb.
Azon az őszön kezdődött minden, azon az őszi délutánon, amikor a Lajos, másképpen nézett rá a pultban. Szinte beleborzongott az egész teste abba a tekintetbe. Szerelmes lett egy pillanat alatt.
Először csak arra gondolt, hogy majd elmúlik. Meg, vele ilyen aztán soha meg nem eshet. Megpróbálta eltiporni, szétcincálni ezt a pokoli, kínzó vágyat. A tükörben, ahol meztelen tükörképét nézte tágra nyílt szemmel, és most csak a saját hitetlenkedő pillantása kérdezett vissza. Aztán teltek a napok és Lajos mindennap megjelent a kocsmában, ahol dolgozott és közben beszélgettek. Először csak általános dolgokról, aztán mindennap egy leheletnyit közelebb kerültek egymáshoz. Végül már várta, hogy jöjjön a férfi, oly annyira, hogy hevesebben vert a szíve, ha meghallotta a motor zúgását. Bókolt amaz neki. Agya eleinte nem értette ezeket a kifejezéseket. Ismerte végül is a szavak jelentését, de ezeket vagy másnak mondták egy filmben, vagy olvasta csak egy könyvben. Neki soha senki nem mondott még ilyeneket, hiába volt már túl a negyvenen. Erre nem is gondolt, hogy egyszer ez majd neki is megadatik. Olyankor kivirult, amikor a férfi megjelent. Tüzesebben csillogtak még a szemei is. Szinte kinyílt, mint a rózsa.
– Kati! Kati! – kiabált utána egy nap a férfi az utcán, mikor ő éppen sietett a bevásárlásból. Szabadnapos volt aznap. Olyankor intézte mindig a bevásárlást is. Azt hitte ott ájul el a helyszínen, amikor az ismerős búgó orgánum eljutott az agyáig. De ösztönösen megfordult és arca már mosolygott, a világ legtermészetesebb mosolyával, és éltek a szemei, melyek világos nappal, talán soha nem csillogtak ennyire erős ragyogással.
– Lajos! Hát maga az! – szólt szelíden és szeretett volna kosarat, szatyrot mindent, ami a kezében volt elhajítani és nyakába ugrani, csókolni mindenhol ezt a jóembert. Jó ember volt. Kati ezt onnan gondolta, mert csak jó lehet, az az ember, aki a másiknak ennyi jót tud adni. Aki rossz, abban nem lakozhat ennyi szép érzés. Kizárt dolog. S, ezzel ezt a kérdést nem is feszegette magában már soha többé.
Lezárta.
Nem engedte át a cipekedést a másiknak, mert félt a város szájától. De az arcát nem tudta véka alá rejteni. Ahogy mentek ott a piac mellett, ez a két ember. Hát! Az kérem maga volt a csoda! Egy magas, vállas, jóképű ötvenes és mellette ez a tiszta arcú nő, akinek a lába, csak a gravitáció miatt érintette a talajt. A bolond is láthatta kérem szépen: – ez itt egy nagy szerelem. Elbeszélgettek. Közben az idő is másképpen múlik, ha az ember kellemes társalkodó partnere egy olyan férfi, akivel szívesen megosztja legféltettebb titkait is. Mindkettőjüknek úgy tűnt, hogy a végtelenből raboltak el egy darabkát. Hazaértek a ház elé, és a férfi egy mondattal búcsút vett, majd határozott mozdulatokkal megindult és alakja egyre távolodott, amikor is Kati azt vette észre, hogy már vagy tízperce csak ott áll a kapujuk előtt és még a kulcscsomót sem vette elő. Gyorsan összeszedte magát és próbálta fegyelmezni is gondolatait, uralni akarta a helyzetet, minden tudása szerint. Ami nagyon nehezen ment. Majd a lakásba érvén monoton ment minden a megszokások szerint. Pontosan ugyan úgy, mint tegnap, a múlthéten, két hónapja, vagy harmadik éve. Mivel enni sem volt sok kedve, előbb felállt az asztaltól és megengedte a vizet a mosogatáshoz. Háttal állt mindenkinek. Senki nem láthatta az arcát. Olyan jó érzés töltötte el, mert még elevenen élt benne az utolsó mondat, amit ma neki mondtak. Csak neki. Élete legcsodálatosabb élménye kapcsolódik ehhez a mondathoz, s még csak el se mondhatja senkinek. Nem lehet üvölteni, nem lehet a másnapi újság címoldalán lehozatni, nem lehet az ura képébe vágni, nem lehet kőbe vésetni. Ezt a mondatot magával kell vinnie, majd ha menni kell a végső útra. Tudta, hogy neki ez már soha többé nem adatik meg, hogy még egyszer az életben hallja. S, ekkor rezzent össze a teste, mert az ura a kezét a vállára tette. Arra a testre, mely csak testileg volt a konyhában.
– Na. Oszt ha a kenyér elfogy az asztalról, már nem is hoz a nagyságos asszony?
Ekkor elindult a késsel a kenyérvágó deszka felé, és mértani pontossággal leszelte még a három szelet kenyeret. Majd megfordult és letette az asztalra a kenyeres tál közepére. Váratlanul ekkor szólalt meg a kisebbik gyermeke:
– Anya! Gyönyörű vagy ma!
S, azt hitte hirtelen, hogy összeroppan a teste ezektől a szavaktól.
Ma már hallotta őket.
Gyönyörű voltál
By M Ilka
20 hozzászólás
A történet is nagyon jó, és nagyon jól van megírva, – a Tőled már megszokott könnyedséggel. De, most jön az építő jellegű kritika. Az első mondat nagyon fontos Ilka! S itt az első mondat semmitmondó. Sőt, egy icipicit sutának is hat. Olvasd el szóról szóra megfigyelve az értelmét. Minden azzal kezdődött, hogy összerezzent? Mi minden? Mi az a minden. És ez a meg nem fogható minden kezdődik egy összerezdüléssel? Én ezen a ponton változtatnék! Üdv: én
Ezt a tőlem megszokott könnyedséget kifejtenéd bővebben, ha szépen megkérlek!
Elhiszem neked, hogy az első mondat fontos, sőt! ragoznám is, a cím egy fokkal fontosabb, én úgy gondolom, de…de én ezt azért hagyom így ezek után is, mert nekem ez életem első írása. Amiket olvastál előzőleg hármat már, azt évekkel később írtam. Olyan tanács ez tőled, mintha azt kérnéd, ne tartsam meg a csúnya, buta első gyerekem, hiszen ott van mellette még az a három okos, szép. Viszont elgondolkodtam valamin mégis. Használom az összerezzenést még a vége felé is egyszer. Oda talán beillesztek egy szót, csak alszom rá egyet még. Vagy "Azzal kezdődött minden, hogy összerezzent, mert nagyon megijedt." Ezt jobbnak vélnéd stilisztikailag? Mellékesen visszakérdezek engedelmeddel.
Féltél te már valaha? Érezted azt, hogy egy nálad erősebb lecsap, mint a villanyórát? Érezted már az, hogy neked most annyi? Na. Kati ezt érezte, és közben mosogatott.
Üdv: Ilka
Stilisztikailag az első változattal sincs gond, – csak a tartalmát tekintve, s ugyanezt érzem a másodiknál is. Ebben a mondatban igazából a „minden” szó és az „összerezzent” szó okozza a problémát. Ha néven nevezed a „mindent”, vagyis konkrétan megmondod mi az, ami elkezdődött, akkor jobb. Az „összerezzent” szó ebben a szövegkörnyezetben szintén nem szerencsés, ugyanis az „összerezzenés” már következmény, következménye valaminek, ami a lényeg, ami tényleg elkezdődött. Ilyen kitekintésben pl. korrekt mondat a következő: „Azzal kezdődtek félelmeim, hogy megláttam a villamoson (akárhol) azt a férfit…”. Nem tudom érted-e, mire gondolok?
Mindenesetre, ha ez az első „gyereked” akkor ne változtass rajta! Bár…miért ne! Egy írás az csak egy írás, és nem egy „gyerek” Kérdésedre: féltem-e, stb. azt kell mondanom, semmi gondom nincs az írás tartalmával, mondanivalójával, amit leírtál tökéletesen adja vissza, mit érzett az asszony, mi történt vele. A „megszokott „ könnyedségen az eddig Tőled olvasott írások könnyedségét értem. Sok szeretettel. én.
Nekem határozottan tetszik az első mondat, kedves Ilka. Szerintem nyugodtan hagyhatod.
Most néztem egy filmet, abban a nő, amikor meghallotta a férje hangját, még az ajtón kívül, máris összerezzent. Továbbolvasva, nagyon is reális ez az összerezzenés, félt, hogy a gondolatai olvashatók rajta. Tetszik az írásod, szépen megírtad, nagyon reális ez a félelem. Nekem nagyon tetszik, s különösen, ha neked is kedves, ne változtass rajta.
Szeretettel
Ida
Tetszett az írásod, és valóban van benne valami természetes könnyedség. Ami az összerezzenést illeti, már miért ne kezdődhetne a novellád ezzel? Nyilván volt előzménye, meg az előzménynek is volt előzménye…de te, ezzel kezdted. A későbbiekben kiderül, hogy miért. Engem inkább kíváncsivá tett ez az első mondat. Egy mű címe tényleg nagyon fontos. És, most jövök Én, aki pedig azt javasolná, hogy ne múlt időben legyen az a cím, hanem jelen időben: Gyönyörű vagy. Persze, a javaslataink pusztán javaslatok. Ha tetszik alkalmazod, ha nem, akkor nem.
Szusi, a dolgoknak, történéseknek van egy logikai menete. Nagy dolgok, ami pl. itt az asszonykával történik nem azzal kezdődnek, hogy összerezzen az ember. Ellenkezőleg: azért rezzen össze, mert valami nagy dolog történt vele. A nagy dolog megtörténte a kezdet, ott kezdődik "minden", s utána jön az, h áll a delikvens pl. a konyhában, v akárhol, s összerezzen, mert eszébe jut, hogy kezdődött miden. Ez nem a szavak csűrése, csavarása, hanem a dolgok lefutásának logikai menete. üdv. én
Bödön, persze hogy van a dolgoknak menete, de sem a filmek, sem a regények, sem a novellák nem feltétlenül kezdődnek a legeslegelején. Némelyik a végén vagy a közepén indul valaminek, és csak később világosodnak meg a dolgok. Mint, itt is.(Meg, hát mindennél van…előbb…) Ha azt írom, hogy azzal kezdődött minden, hogy megszülettem, természetesen nem azzal kezdődött…Miért ne kezdődhetne úgy ez a novella, hogy összerezzent az asszonyka? Oszt, majd megtudjuk, hogy miért. Mint, ahogy meg is tudjuk! Remélem sikerült az eszmefuttatásom.
Azzal nincs baj, ha úgy kezdődik egy novella, h az asszonyka összerezzen. Azzal már viszont igen, h MINDEN ÚGY KEZDŐDÖTT HOGY AZ ASSZONYKA ÖSSZEREZZENT. Mert tudniillik az összerezzenés már következmény, amivel nem kezdődik a dolog, hanem folytatódik. Okot az okozattal nem lehet összecserélni. Vagy lehet, de minek.
Bödön, a megszületésem is egy következmény…..és MINDEN egy következmény, mert mindennek van előzménye, de nem ragozom tovább…
Bocs ILKA.
csakhogy én a mondanivaló felépítéséről beszélek….
"Azzal kezdődött aznap este minden, hogy összerezzent, mert nagyon megijedt."
"Aznap este azzal kezdődött minden, hogy összerezzent, mert nagyon megijedt."
Lehet, jobbnak tűnik valamelyik, de számomra, a fülemnek olyan idegenül hat még.
Kicsit mérgelődöm most magam miatt, hogy mennyire ostoba vagyok sokszor, egy nyakatekert mondattal elrontom az egészet. Ez az, amit említettem is előzőleg, én úgy írok, hogy közben nem gondolkodom, csak felszakad, kibukik, bennem volt, nem mondom, hanem írom és utána majdnem olyan, mint szülés után volt. A megkönnyebbülés vegyül egy jóleső érzéssel. Azt hiszem időközben megértettem a természetes könnyedségem is. 🙂 Beszélgettem egy nálam nagyobb tudásúval, neki köszönhetem, hogy leesett. ( Köszönöm Orsolya!)
Fáradt vagyok ilyenkor már, majd holnap visszaolvaslak benneteket ISMÉT, hogy tanuljak a beszélgetésetekből. De azért most is volna véleményem…röviden. Rettenetesen másképp jár a női és a férfi agy. Más logika szerint vagyunk felépítve.
Valójában nem vagyok nagyon elkenődve. Életem első novellája ez. Most is eszembe jut, amikor először feltettem egy oldalra és írták, hogy novella, én meg csodálkozva ültem a gép előtt, hogy – Tessék? Micsoda? Éééén? Majd rákerestem, hogy annak mi az ismérve, és elmosolyogtam magam.
Köszönöm mindkettőtöknek a segítséget és azt is, hogy olvastátok.
Üdv nektek! Ilka
…akkor ez így marad. Sántának sánta, de az enyém. 🙂
Kedves Ilka!
Bizony, még akkor is jól esnek a dícsérő szavak, ha nem attól kapja egy nő, akibe szerelmes. Hát még akkor milyen jól esnek, ha a "nagy ő" mondja! Szinte szárnyakat ad, szinte repíti olyankor a boldogság. Szépen írtad meg a női lélek minden rezdülését. Nagyon bele tudtam élni magamat a történetedbe.
Judit
Kedves Judit!
Őszintén megvallva e-téren már nagylány vagyok. Nem hiszek a mesékben és a lódobogásban sem. 🙂 Egy idősebb hölgytől azt halottam, ötven felett ezek a hangzatos bókok megcsappannak. Fura! Nálam másképp alakult.
Amikor az ember lánya elengedi a fantáziáját, lazít egy hatalmasat és elkezdi monoton ütni a billentyűt, képzelete szétrombol minden falat…, na! – akkor születnek meg az ilyen írások nálam.
Köszönöm, hogy olvastál Judit!
Ilka
Kedves Ilka!
Érthetően, könnyedén, és jól tudod előadni a mondandódat. Nekem is jó volt esti olvasmánynak. Végig élveztem az egyedi stílusodat.
A kezdete is nagyon jó, rajtam kívül is sokaknak tetszik. A románc a Tiéd, és te döntesz benne. Mindenki a saját stílusában ír, ha mások döntését fogadod el, az már nem a tiéd.
Szeretettel: Kata
Köszönöm Kata, hogy olvastad az első írásom. Jaj! A humoromra is ezt szokták mondani, hogy egyedi. Most már akkor az írásom is az lett.:)
Nyitott volnék én arra, hogy a hibáim kijavítsam, meg értem is valahol Bödön javítószándékát, de számomra a személyes beszélgetés a mai napig meggyőzőbb, mint itt 628 millió karakter. Még olyan fura itt az alkotó megjelölésem is. Éééén? Alkotó? Valójában csak egyszerű betűvetőnek tartom magam.
Szeretettel: Ilka
Gratulálok!
Annyira szépen ábrázoltad, hogy mi emberek olyanok vagyunk, amilyenné tesznek bennünket. egy szó képes minket egy életre megnyomorítani, de az égig emelni is.
Nagyon tetszett!
Deiphobae
Jól esik, amikor olyasvalaki olvas, aki érti mit szerettem volna közölni. Ezt megkaptam tőled. Köszönöm. Valójában a női lélekről tudok a legtöbbet írni talán. Hiszen az a legegyszerűbb számomra. Hamarosan töltök fel egy másik romantikus írást, arra mondták azt…" sok nő gondolatát írtad le, akik érzik ezt, csak nem tudják így elmondani." Kíváncsian várom a véleményed majd ott is.
Üdv: Ilka