Örülhetnék, hiszen az árva sorsom
ígéretek földjén vert új tanyát.
De mégsem, mert a bajt magammal hordom,
s nem érzem még egy szebb kor hajnalát.
Vakok között, most én vagyok a látó.
Bár hályogot vont szememre e kor,
világtalanságom ígéret váró;
hogy tisztul majd a kép, s leül a por.
Láthatnám én, szép nemzetünk ragyogni,
mert optimizmusból jutott elég.
Nincs sok reményem, épphogy egy maroknyi.
De ezer éves hittel is felér.
Csak az a baj, hogy túl sok az ígéret,
s ami mögötte van csak "körbefut".
A szó elszáll, s majd mindenki ráébred,
hogy szegény az, ki ígérni se' tud.
Hiába nézem optimista szemmel
az országot, amely szülőhazám,
az ígéretek földje lassan elnyel;
s csak bú marad, agyam kopott falán.
2 hozzászólás
Hát igen! Új szelek kellenének, de már a ködtől azt sem látni. Ritmusos igényes vers!
szeretettel-panka
Szép vers, jó ritmusban. Valóban, igényes, mint mindig.