Búcsú Vilitől

Tél jön, hosszú, hideg, zord,
A szél rozsdás falevelet hord.
A napot ködhomály borítja,
Szíveinket immáron összeszorítva.

Elköltöztél.

Mint a madarak, átköltöztél
Az örök, múlhatatlan nyárba,
Ott szökkensz majd igazán szárba,
Mert leginkább az otthonod.

Hiányzol.

Mindenki gyászol. Én is.
Bénít a fájdalom, az arcokon
Könnyek. Barátaid jönnek,
Hogy eltemessenek.

De lesz vigasz.

Te már tudod, s maradsz.
Mert mire most rátaláltál,
Az, amire igazán vágytál,
A múlhatatlan öröklét.

Melyben Egyek leszünk.