Lépések

I.

Testemből tépett ki a múltban
valami idegen, titokzatos erő,
azóta keresve szállok a széllel
– talaját a fa -, hátha még belenő

valami simító, lágy szellőszerelembe,
és harmatot könnyez a hajnali ég…
De jó lenne élni kezeddel kezembe'
és szemedben látni a kelő napot még…

Lelkemről tépett le a múltban
valami rossz szél, valami karma,
s évszázadok salakja alól
hozott fel újra a szerelem hatalma,

hogy megint megsimogathassa
a szellő, s a szerelem a lelked,
üdvöz légy hát újfent a napvilágon Lélek,
áldja meg az Isten gyönyörű szerelmed…

II.

Óriás hittel, mi nem vár kegyelmet,
mindenre nyitottan, mint a gyermek,
a végtelen lánc kis karikája,
egy kör, mi folyton viszatér magába,
az örökké türelme, a pillanat siráma…

Fájdalmaidat nem strigulázva,
kérdéseid, vágyaid szárnycsapása,
mint belőled sötétlő madárdal, kereng,
s várja, hogy valahonnan feldereng
a visszatérés csodája ott messze,

úgy, mint az eső jön felhőbe zárva,
kék, s fehér ködökben életté válva,
vízben, záporban tornyosul magába…
S mész majd, ahogy jöttél, mint a lágy szél,
mi csak a hajam borzolta percben él…

Éjjelek titkai tartanak fent még,
szózatok borzadálya lelkedben fent ég,
az értelmetlen világ kürtjeit hallod,
már nem sok idő míg oszlopát tartod,
s leteszed, amint leteszed a lantod.

Végig a tömegben voltál magányos,
nem kérdezték nem vagy-e éhes, álmos,
a belső világ lett egyetlen világod,
útszéli virág az egyetlen virágod,
s ím elindultál, utad legyen áldott!