Ősz volt. Az éjszakák egyre hidegebbek és hosszabbak lettek. A ködben suhanó autók fényszempillái mögött, meg a bokrok tövében már ott bujkált tél. Jeges bosszúvággyal várta, hogy mikor jön el az ő ideje, amikor uralma alá hajtja a világot és megfizetteti vele a nyár minden boldog pillanatát.
A nap már lement, bágyadt fénye még árnyat adott a parkot ölelő fáknak. Az emberek csak rohantak a dolguk után és nem volt idejük észrevenni a készülő változást. De a mélabús fák a parkban már készülődtek. Itt a zümmögő csendben, mintha megállt volna az idő. Fújni kezdett a szél. Érintésétől a levelek felsóhajtottak és halkan beszélgetni kezdtek.
-Hát itt az idő! Mennünk kell igaz? Emlékszel a tavaszra?
-Apró bimbók voltunk és együtt nőttünk a fénnyel ahogy eljött a nyár. És te, emlékszel az arany-zöld kacagásra, amikor a szellő csiklandozott? A vadgerlére, aki közöttünk rejtőzött, mert bántották az emberek?
-Meghalt…Elmúlt a nyár.Olyan fáradt lettem. Látod a többiek már elindultak. Félek. A földön eltaposnak.
-Ne félj! Eggyé válsz majd azzal, amiből születtél. Most már nekem is mennem kell. Érzem – és levált a fáról, ami még az élethez kötötte, aztán lassan, puhán a földre szállt, a többiek közé.
-Várj! Én is megyek!-már besötétedett. Csak a lámpák tompa fénye őrizte a szelíd elmúlást.
3 hozzászólás
Szép a Te csendéleted. 🙂
pipacs
Ezt le lehetne festeni szerintem! BUÉK! Üdv. István
Gratulálok! A stílusod igazán elismerésre méltó. Az üzeneted gyönyörű.
Üdv:
Millali