Sütés közben (I)

Napok óta ki sem mozdulok a konyhából. Sütögetek, kilószámra. Közel az ünnep, jönnek a gyerekek, ki vannak éhezve a hazai ízekre, s karácsonytól újévig rengeteg sütit eltudnak ám pusztítani. No meg gubát is kell sütni, ami nem kis munka meg kell hagyni. Szenteste nálunk bableves és mákos guba a vacsora. Így volt ez gyermekkoromban is. Nagyon szerettem a mákos gubát. Édesanyám még kemencében sütötte, de ellestem minden fortélyát, megtanultam sütőben is jó gubát sütni. A gyerekeim is nagyon szeretik, de részükről semmi érdeklődést nem tapasztalok a gubasütés fortélyai iránt. Egyszer már rá is kérdeztem, hogy ők vajon mit fognak enni Szenteste, ha én már nem leszek? Hát olyan szemeket meresztettek rám, mintha az olyan hihetetlen dolog lenne. Vagy úgy gondolhatták, hogy gubát sütni azért csak hazajárok?…

Édesapám mondogatta nekem, amikor már nagyobbacska gyerek voltam: tanulj meg mindent kislányom, tudnod kell hurkát, kolbászt készíteni, kisütni a zsírt, abálni, mert ha én már nem leszek magadnak kell készítened, különben mit eszel? Sőt, még azt is mondta, hogy: disznót ölni is meg kell tanulnod! Amitől én nagyon megijedhettem, mert édesanyám gyorsan leintette apát. Még édesapám életében (pedig már 20 éve nincs velünk) szakítottam minden disznósággal. Csak csirkét és pulykát eszem, no meg persze a hal is a repertoáron volt, amíg torkomon nem akadt a szálka.
Hogy a disznóölés kérdésében édesanyám a védelmemre kelt, annak is megvan a története. Bizonyára ő sem felejtette el.
Talán tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor vakáció és aratás idején, nagy hirtelenjében el kellett menniük valahová – valószínű, hogy a cséplőgépet várták. Mindenesetre gyors távozásuk arra késztette édesanyámat, hogy csak úgy odavesse nekem: te meg vágj le egy csirkét és főzz belőle paprikást ebédre! Valószínűleg az én rémült arcomat akkor nem láthatta, mert távoztak íziben. Ekkor vágtam életemben először csirkét, és utoljára is!
Hogy hogyan? Az is megér egy misét, ahogyan mondani szokás.
Megfigyeltem én korábban, édesanyám hogyan csinálja, melyik késsel, hogyan tapos a két lábára, és a két szárnyára, fogja a fejét és… brrr!… Mindent előkészítettem, a vizet is a forrázáshoz, már rajta tapostam a lábán, ott feküdt szegényke a lábaim alatt, de olyan kedvesen, érdeklődve nézett rám, annyira bízott bennem, s én képes lennék?… Na nem! Elengedtem, azzal a szándékkal, hogy keresek másikat. Már a sokadik áldozat feküdt a talpam alatt, amikor szilárdan elhatároztam, hogy ezúttal nem nézek a szemébe, sőt, befogom a szemét, hogy ő se nézhessen rám! Feküdt békésen, s énekelni kezdett, szó szerint! Azt hihette, ez valami játék, hiszen ismertek, mert szerettem, szeretgettem őket pici koruktól… s ennek kell elvágnom a nyakát? Kétségbeestem! Mégis döntenem kellett, mit fognak ebédelni a szüleim, ha fáradtan, éhesen hazaérnek? Aztán döntöttem.
Befogtam a szemét, hogy ne láthasson, magam is behunytam a szemem és elfordultam, s a kés tette a dolgát. Reszkettem! Mikor megláttam a vért, sikítva elfutottam, s valahol elbújva kisírtam magam. Mire visszatértem, már nem élt. Akkor jöhetett a forrázás, a felpucolás, boncolás… hogy hogyan? Nagyon ügyetlenül. És a csirkepaprikás is elkészült, az is nagyon ügyetlenül. Fogalmam sincs, hogy milyen volt, mert nem ettem belőle, csak potyogtak a könnyeim, szipogtam. Azt hiszem édesanyám megértette, és sokáig furdalta miatta a lelkiismeret, mert soha többé nem kellett csirkét vágnom. Amikor már felnőtt voltam, családom volt, s hazalátogattunk, mondta, hogy vág nekem csirkét meg kacsát, ha segítek felpucolni. Hát persze, hogy segítek! Mindig hozzátette: de én vágom le, jó?
Tehát, nem tanultam meg disznót ölni, sőt csirkét sem vágtam többé. Jól megvagyok nélküle.
Az biztos, hogy olyan disznótorost nem ettem azóta, amilyent az édesapám szokott készíteni, sem olyan paprikás csirkét, vagy húslevest, amilyent édesanyám szokott főzni, de meggyőződésem, hogy annak a szabadban élő, egészséges táplálékon felnövő állathúsnak a zamata volt. Sőt, a tejnek sincs már olyan íze mint akkor volt, s minden bizonnyal már nem is lesz soha.

Jól haladok a munkával. Kisült a tészta egyik a másik után, már mindenütt tepsit látok, ott is ahol nincs, mindennek hűlnie kell, hogy dobozba rakhassam a süteményt. Ilyenkor annyira kicsi a konyhám, hogy magam már be sem férek, minden tele a frissen illatozó forró süteménnyel, tepsi, tepsi hátán. A konyhával szembeni szobában szól a zene, így nem olyan unalmas a magányos sütögetés. A zene elvisz, messzi tájakra, távoli időkbe, emlékeket ébreszt, s olyan jó munka közben emlékezni, még akkor is, ha olykor a zene kellemetlen emlékeket idéz vissza a múltból.