Bosszantó butaságok 4. Függünk

Úgy tűnik, egyre inkább függőek leszünk. Mitől leszünk függőek? Gyakorlatilag mindentől.
Pedig a függőség nem egy kényelmes, komfortos, szeretett állapot. Valamitől függeni kiszolgáltatottságot jelent, más hatalmának, parancsának, hatásának alárendelve létezni.
Kiszolgáltatva lenni, pedig nem egy pozitív dolog, mert a kiszolgáltatott ember védtelen, gyámoltalan.
Már olyan gyakran találkozunk a függőség szóval, mintha mindenki betegesen vonzódna ahhoz, amit, vagy akit szeret, akire, vagy amire szüksége van.
Néhány évvel ezelőtt kezdett nálunk ez a függőség szó befurakodni mindenhová, és lassan elborítja az egész életünket.
Régebben a kábítószerfüggés volt talán az egyetlen szenvedélybetegség, ahol a függőség szót használták. Aztán egyszer csak az alkoholisták alkohol függőek lettek. Már akkor sem értettem, hogy miért jobb az alkoholista szónál az alkoholfüggő kifejezés. Ezt még betudtam a tudományos publikációs kényszernek. Lehet, hogy tudományosabban hangzik az alkoholfüggő kifejezés, mint a régebbi, bár az is a tudomány köpenyéből bújhatott elő, mert normális ember nem mondta néhány évtizeddel ezelőtt a részeges szomszédjára, hogy alkoholista. Inkább részeg disznót, kocsmatölteléket, iszákost, vagy nagy piást mondott.
A következő a sorban talán a nikotinfüggő volt, ami felváltotta az erős dohányost, a bagóst, a lánc dohányost.
Amíg a függőség kifejezés megmaradt a kémiai szerek által kiváltott rabság kifejezésére, addig nem találtam különösebben zavarónak.
Először akkor kaptam fel a fejem, amikor a társfüggőség kifejezéssel találkoztam. Ez már kifejezetten bosszantott. Azt, aki saját igényeinek háttérbe szorítása mellett vállal felelősséget mások szükségleteinek kielégítéséért, azt addig önfeláldozónak hívták. Esetleg jó feleség, és jó édesanya, vagy nagyszerű apa volt a szó, amit alkalmaztak rá. Mindenesetre pozitív kicsengése volt ezeknek a szavaknak, amit ugyebár a társfüggőség szóról egyáltalán nem lehet elmondani. A szenvedélyes szeretet, a sírig tartó szerelem, az oltalmazó társ, a másokért vállalt felelősség, a támogató magatartás, az elkötelezettség, a visszahúzódó természet, az önuralom, vagy a társas lény kifejezéseket felváltotta a társfüggő szófordulat.
Az emberek döntő többsége társak között él, egy adott társadalomban, ahol valóban nagyon sok mindenben függünk egymástól. Az egész modern társadalom azon az együttműködésen alapul, hogy a tagjai elfogadják az alá-, és fölérendeltségi viszonyokat. A gyerek a szülőét, a beosztott a főnökét, a választók a kormányét. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem hullámzanak ezek a viszonyok. A főnökből beosztott lesz, a kormány tagból átlagember – és fordítva -, a gyerekből szülő és a szülőben, idős korában, felerősödnek a gyermeki vonások. Ha képtelenek lennénk elfogadni ezeket a társadalmi viszonyokat, mindenki csak a saját érdekeit, igényeit követve önzően viselkedne: összeomlana a társadalom. Az emberek nem akarnának szülővé válni, a kormány nem törődne az ország lakosainak a véleményével, boldogulásával, a beosztott gyűlölné a főnökét, a főnöke megalázhatná a beosztottat, a munkavégzés hatékonysága siralmas lenne. A társas kapcsolatokat vezérelik a tagjai által felállított szabályok. Ha nem kellene betartani a jogszabályokat, a közlekedési szabályokat, egyáltalán semmilyen szabályt – amik azért születtek, hogy a társadalom működjön, hogy a tagjai meg tudják termelni a megélhetésükhöz szükséges javakat, és más emberek ezeket erővel, vagy törvénnyel ne vehessék el tőlük, vagy ha megteszik, akkor ezt a társadalom szankcionálja, és megbünteti őket – akkor ugyan nem függnénk egymástól, de elviselhetetlen lenne az életünk.
A társfüggőség szó, az én véleményem szerint romboló hatású, az emberi kapcsolatokat fogságnak tituláló, azokat tönkretevő kifejezés. A Weinhold házaspár kutatásai szerint az amerikai társadalom 98%-a társfüggőségben szenved. Ez a mondat magáért beszél! Az egész társadalomnak rohanni kellene a „szakemberekhez”, akik a társfüggőségre felírt gyógyszereikkel gyógyszerfüggővé változtatnák az egész társadalmat. Remek alternatíva a gyógyszeriparnak, és a pszichiátereknek: medikalizálni minden normális emberi érzést, és tevékenységet. Azonban bosszantó butaság az egész társadalomra nézve, mert egyedül senki sem találhatja meg önmagát, mert az ember nem önmagában létezik, csak a kapcsolataiban. Mindent valakiért csinálunk. Valakiért élünk, valakiért törekszünk. Csak önmagunkért nem érdemes. Nem lehetünk meg egymás nélkül, mert önmagunk megértése is csak másokon keresztül valósítható meg.
A társfüggőség kifejezés betörése után már szinte ömlött ránk a minden vágyat, szenvedélyt, szokást el értéktelenítő „függőség” kifejezések széles arzenálja.
A szorgalmas emberek munka alkoholisták lettek, a játékszenvedély játékfüggőséggé vált, az édes szájúak csokoládé függőek lettek, de már szinte minden cselekedetünkre ráragasztották a függőség kifejezést. Tessék! Lehet válogatni, még az előbbieken kívül: Internetfüggő, mobilfüggő, szex függő, videó függő, vásárlásfüggő, szerelemfüggő, pornófüggő, szolárium függő, orrcsepp függő, sorozatfüggő, reklámfüggő, sebességfüggő, sportfüggő, adrenalin függő, vitaminfüggő, stb. Mindenki gondoljon arra amit, vagy akit szeret, ami fontos az életben a számára, vagy kényszerűségből sok időt kell eltöltenie vele, vagy gyakran használnia: és tegye hozzá, hogy függő.
Kifejező, szép magyar nyelvünk ezerféle árnyalattal képes meghatározni az érzelmeink, viselkedésünk, vágyaink minden árnyalatát. Nem mindegy, hogy tetszik nekünk valaki, vagy valami, vonzódunk hozzá, fontos a számunkra, esetleg szeretjük, imádjuk, vagy akár meg is halunk érte. Ezeket a régi kifejezéseket használva mindenki pontosan tudja, hogyan viszonyulunk az adott személyhez, dologhoz. Míg ha azt a bosszantó butaságot hallja, hogy függőek vagyunk, csak lesajnál bennünket.
A lelki egészség apostolai azt sulykolják belénk, hogy a legegészségesebbek éppen azok lehetnek, akik rendszeresen külső segítséget vesznek igénybe. Ha problémád adódik, ne próbáld magad megoldani, mert abból úgy sem sül ki semmi jó. Ha pedig nincsen problémád az életeddel, ne legyél te csak elégedett, mert mi majd megmondjuk neked, hogy beteg vagy, és nem ülhetsz tétlenül súlyos következmények nélkül. Ha gyászolsz: depressziós vagy, ha gátlásos vagy, akkor szociális fóbiában szenvedsz, ha szorongsz valamitől, akkor pánik beteg vagy. Elveszik tőlünk az életünk egy részét, átnevezik rajtunk kívülálló dologgá, megfosztva minket a felelősségtől vagy a cselekvés értelmétől, és belehajszolnak minket a gyógyszeripar kínálta hamis megoldásba.
Az elmúlt évtizedek pszichológia tárgyú írásai folyton azt a pánik hangulatot erősítik, hogy a látszólag erős nyugati emberek többsége ilyen vagy olyan formában, de súlyosan sérült érzelmileg. Törékenyek vagyunk, gyengék és dependensek. A lelkünk süllyed, mint a Titanic, és sürgős megmentésre szorul. Beszivárog ez a pánik hangulat az elbulvárosodott média minden területére, mindennapi cselekedeteink, érzelmeink egyetlen szó, a függőség rabságában sínylődnek. Bárgyú, tehetetlen embereknek tüntetnek fel bennünket, akik nem kompetensek a saját életükben, mert a kapcsolataiktól, a vágyaiktól, a szokásaiktól függenek.
Pedig a vágyaink választanak és határoznak meg bennünket, és azon a napon, amelyen e vágyaktól megszabadítva felébredünk, nem győzünk majd csodálkozni, hogy mit műveltek velünk.