Kosztolányi

Kosztolányi Dezső, aki a homlokába hulló szexi hajfürttel riogatta a női olvasóközönséget, úgynevezett irodalmi költő volt; ritka szavakban, csengő rímekben, no meg mások műveiben talált magának inspirációt. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a neki tetsző verset egyszerűen lesmittelte, erről szó sincs. De valahogy az életben nem találta meg az ihletet. Akkor ismerte fel a témát, amikor egy másik íráson már átszűrődött. Miért volt ez így? Talán fontosabbak voltak a szavak, mint az érzés vagy a mondanivaló? Nem lenne sok értelme az efféle különbségtételnek, mert az alkotás folyamata ennyire nem tudatos. Vagy mégis, mert Poe és A Holló? Egyszerűen nem hiszem. Poe mindvégig abból élt, ami elborzaszt, megdöbbent, polgárt pukkaszt; majd pont a Hollót nem használja fel arra a célra, hogy fölkeltse a figyelmet, vagy csak simán meghökkentsen.

Persze az sem igaz, hogy a lélek mindig lángol, és fantasztikus géniuszok vezetik a töltőtollunkat, amellyel az aktuális szerelmi vallomást az égre írjuk – de Kosztolányit a szokásosnál is gyakrabban rajta lehet kapni, mikor van az, hogy csak játszik, cseng-bong vagy csilingel, és nincs még egy költő, aki jobban örült egy rímnek az olyan nehéz szavakra, mint az ifjúság.

Illések és pofonok – apropó, mindig az ízlésről vitatkozunk, másról ugyanis nem érdemes.

Röviden, Kosztolányi írt egy cikket Műhelytitok címen, ami a Pesti Hírlap 1930. május 18-i számában jelent meg. Telitalálat ez a cím, mert mindenkit érdekel, hogyan születik meg valami a látszólag semmiből. Kosztolányi azonban azt feszegeti ebben a cikkben, mi az igazi mélység, illetve mély-e, vagy csak zavaros. Ezt írja:

„Minden remekmű mélysége hasonlatos a tengeréhez, melyet csak a felületén észlelünk, vagy inkább sejtünk, a ragyogó felszínen, a türemlő, játékosan illanó hullámokon, melyek roppant titkok fölött könnyedén gördülnek tova, és dalolnak.”

Kiváló példa a szóbűvészetre! Ki másnak jutna eszébe türemlőnek nevezni a hullámokat? Kissé köznapibban, a felszíni csillogást nevezzük remekműnek, a roppant titkokat legföljebb sejtjük a türemlések alatt. Lehet, hogy nincs ott semmi, lehet, hogy valami tudományos maszlag a mélytengeri iszap kémiai összetételéről, ami maroknyi szakemberen kívül a kutyát sem érdekel. Nem azért nyaralunk a tengeren, hogy oceanográfusokká képezzük ki magunkat, a delfint és a bálnát majd megnézzük az aquaparkban, ahol pár halért produkálják magukat.

Még köznapibban, remekmű az, ami formailag tökéletes – maradjunk meg a felszínen, mert a mélységben ezernyi veszély leselkedik.

Nézzük, mit mond a költő alteregója, Esti Kornél a Számadás című kötetben, vagy inkább mit parancsol – nekem-e vagy önmagának, maradjon ez roppant nagy titok.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

Eltekintve attól, hogy utálom, ha akárki utasítgat, WTF? Mit akar tőlem Esti Kornél? Mitől bölcs a kéj fölhámja (ha ugyan van neki ilyen), és gyümölcshéj se leszek csak azért, mert véletlenül ez rímel a kéjre – aha, és csak a látszata legyek a nagy mélységeknek? Szándékosan? Vagy nem sikerül egyéb? Hogy Kosztolányi még jobban csillogjon, összehasonlítva az én ismeretlenül is gyatrának minősített próbálkozásaimmal?

Nem, kedves Désiré vagy Dede. Bocs, nem veszlek komolyan. Hiszen ezt is te írtad:

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység.

Jaj.