Ahhoz, hogy megszülessünk, két ember egyesülésére van szükség. Ez a két ember az anyánk és az apánk. Gyermekfejjel talán gyakran megtapasztaljuk, hogy a szüleink vitatkoznak egymással.
Ha fiatal vagy, még akár veled is előfordulhat, hogy mondjuk, neked panaszkodnak: "anyád ilyen, apád olyan". Ilyen esetekben öntudatlanul arra vágynak, hogy az ő pártjukra állj.
De mi történik akkor, amikor valamelyiküknek a "pártjára állsz"? Lelki szinten önmagadat tagadod meg! Mert mindkét emberre szükség volt ahhoz, hogy Te itt lehess, de csak az egyiket fogadod el.
Még az is lehet, hogy a másikat idővel meggyűlölöd, pedig ő is beleépítette a saját mentalitását az elmédbe. Az érzelemvilága, öntudatlanul ugyan, de neked is a részeddé vált. Ugyanúgy részed tehát az egyik, akár a másik.
És a panaszkodó szülő, úgy tűnik, elfelejtette, hogy valamiért mégis lefeküdt azzal az emberrel, különben Te nem lennél itt. Az egyesülés remélhetőleg nem erőszak hatására történt, de bárhogyan is volt, az Ő egyesülésük hatására lettél Te egy egész!
Az ítélkezés hatására viszont az egész kettéválik benned: lesz egy "áldozat", és lesz egy "elkövető". Az egyikkel azonosulsz, a másikat elfojtod.
Amelyikkel azonosulsz, azt legyengíted, mivel kiéled, amelyiket viszont elfojtod, azt felerősíted, mivel a tudat alá gyömöszölt indulatok egyre csak gyűlnek. (Ezt nevezik fájdalomtestnek.)
Aztán idővel az is előfordulhat, hogy a két szereplő helyet cserél egymással. Például az elfojtott "bűnös" olyan erőssé válik, hogy váratlanul a felszínre tör, az áldozat pedig a tudat alá süllyed.
Például az addig elfojtó, "tündéri" feleség egyszer csak kirobban és agyonszurkálja a férjét az emberek hatalmas csodálkozására.
Az "áldozat" és a "bűnös" helyet cserélt. A lélekben már régen felborult a harmónia, de az öntudatlan reflexek mégis egyensúlyra törekszenek – a bűnös és az áldozat megpróbálja kiegyenlíteni egymást.
Valójában azonban nincs bűnös és áldozat! Csak elfojtás és azonosulás létezik. Egyik sem hasznos, de jóformán csak ezeket ismerjük. Az pedig, hogy nélkülük is létezhet elfogadás, gyakran fel sem merül bennünk!
Egy emberben tehát sokféle személyiségjegy létezhet. Némelyikkel azonosul, másokat pedig elnyom, mert az nem felel meg a társadalom ilyen-olyan kívánalmainak.
Kóros esetben valamelyik "szereplő" annyira el van nyomva, hogy amikor "felébred", az illető addigi "megszokott" személyisége egyszerűen elsüllyed, de úgy, hogy amikor újra a felszínre emelkedik, már nem emlékszik semmire, amit az a "másik" csinált.
Ezt a jelenséget már orvosi értelemben is tudathasadásnak nevezzük. Pedig csupán az erősségében tér el attól, ami "normális" állapotban szinte minden embert sújt: ez pedig nem más, mint a lényünk egyik felének a megtagadása a másikkal szemben.
Mindez az ítélkezés miatt van.
Az ítélkezés egy általánosan elfogadott elmeminta. Én betegségnek hívom. Az ítélkezés megmérgezi az életet, akár önmagadra irányul, akár másokra. Valójában a kettőt nem is lehet elkülöníteni!
Mert valahányszor ítélet ébred benned valaki más iránt, az általában azért van, mert ugyanaz a tulajdonság benned is megvan elfojtva, vagy az illető viselkedése emlékeztet egy régebbi helyzetre, amit még nem dolgoztál fel – azért haragszol a másik emberre, mert a viselkedése úgymond "rezonál" azzal, ami ellen te küzdesz, de mégis létezik.
Ami ellen harcolsz, annak erőt adsz. Ha rámutatsz valakire, akkor legalább három ujjad önmagadra irányul. Ez, ha jól tudom, egy indiai bölcsesség.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Ha a másikat elítéled, azzal önmagadban erősíted meg az elfojtott indulataidat, mivel harcolsz ellenük, s ezzel hatalmat adsz nekik. Te nem vagy olyan, mint az a másik, ó nem! De akkor miért haragszol rá?
Ha indulatot váltanak ki belőled, mindig magadba nézz először!
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet meg a véleményed valamiről, de ne keverd össze a véleményt az ítélkezéssel!
A vélemény semleges, az ítélkezés viszont haragtól fűtött. A saját indulataid pedig benned vannak, sosem a másikban. Vagyis nem a másik sért meg, hanem valójában te sérted meg önmagad. Mert van egy seb a lelkedben, amit valaki megérintett. Ha nem lenne seb, nem lenne fájdalom sem.
A seb egy törés, egy szakadás, egy különválás. Amikor nem vagy teljesen egész!
A vélemény kívül maradás, az ítélkezés azonosulás. Az egyik tárgyilagos, a másik sajnos nem az. És ez akkor is így van, ha szinonimaként értelmezik őket.
Nemrég egy műsorában néhányan azon vitatkoztak, hogy mit szabad és mit nem szabad egy internetes fórum keretein belül megjeleníteni.
Az egyikük (ha jól emlékszem egy jogász) azt mondta, hogy tényeket lehet közölni, de véleményt már nem.
Pedig a demokrácia alapja szerintem a szabad véleménynyilvánítás! Csakhogy az úgynevezett vélemények mögött általában igen erős indulatok, ítéletek húzódnak meg.
Ebből is látszik, hogy az emberek sajnos már teljesen összemosták ezt a két fogalmat, holott egyáltalán nem kellene őket, mert bármilyen hihetetlen, a vélemény lehet tárgyilagos, semleges, indulatoktól mentes is.
Ha azt mondom, hogy esik az eső, ez persze tény. És továbbmenve, nekem erről meg lehet az ilyen vagy olyan véleményem is. Miért ne lehetne? Aki él, annak lehet véleménye! Csak egy tárgynak nem lehet, vagy a robotoknak. Mi ezzel a baj?
Miért ne közölhetné az ember a véleményét? A vélemény még nem ítélkezés. Az ítélkezés az indulatokkal kezdődik. Amikor haragszom valakire, valójában önmagamra haragszom! Ez itt a probléma.
Mi tehát a megoldás? Szisztematikusan be kell váltani az ítélkezéseket véleményekre! És félreértés ne essék, ezt minden esetben önmagunkon belül kell megtenni!
Ahhoz, hogy véleményed lehessen, először is megismerésre van szükség. Ismerd meg a saját (!) haragodat, a valódi(!) okait, aztán ha túljutsz rajtuk, akkor már ne az "áldozat" vagy az "elkövető" szemszögéből szemléld magad, hanem kívülállóként!
Az áldozat nincs meg elkövető nélkül, és az elkövető sincs meg áldozat nélkül. Szükségük van egymásra. Nem menj bele a játékukba, mert ezek csak kondicionált minták, mivel ítélkezésre neveltek már koragyerekkorodtól fogva.
Ítélkezel önmagad felett, ítélkezel az embertársaid felett, ítéletet mondasz az élet vagy a sors felett. Pedig semmi sincs véletlenül.
Rengeteg élmény van benned, ami feldolgozásra vár. Azt várják, hogy egy másik nézőpontból tekintsd meg őket. Mert ha áldozatnak, vagy elkövetőnek érzed magad, akkor még mindig ugyanazt a játékot játszod.
A megosztottság tehát mindenki lelkében megvan, csodálkozunk rajta, ha ennyi ellentét van a nagyvilágban? Ami belül, az van kívül! A megoldás szerintem a megbocsájtás lenne, (elsősorban önmagunknak), aztán a megértés és az elfogadás, amiből a tanulságok születnek.
Aztán jön a bölcsesség és a szeretet – ezzel tudod egyesíteni az ezerfelé szakadt lelkedet, és így szabadulsz meg a fájdalomtól.
Az élet értelmét sosem mások adják meg neked: az élet értelmét meg kell teremtened, mégpedig önmagadban! Akkor talán rájössz, hogy nem elkövető, és nem is áldozat vagy, hanem egy teremtő lény.
Tőled függ, hogy mit teremtesz.
Vége