Decimus Iunius Iuvenalis írja: "Mind féltjük az életünket, s az élet kedvéért elveszítjük azt, amiért érdemes élni." Aki elolvassa Oláh Zoltán Virágom, virágom című legújabb kötetét, abban könnyen megfogalmazódhat az a felismerés, hogy a szerzőre ennek a megállapításnak éppen az ellenkezője igaz. A költő nem félti az életét, s mindenét képes odaadni az élet csodáiért. Azért tud kitartani a szeretetben – még akkor is, amikor már az élet játékszabályai szerint a szerelmi kapcsolatot illetően minden tönkrement -, mert hisz a csodában. Nem ítél könnyelműen: nagyon is jól tudja, hogy a szeretet valódisága, igazi ereje nem akkor mutatkozik meg, amikor minden rendben van, hanem akkor, amikor minden összeomlott. Könnyű azt szeretni, aki jó, akivel semmi gondunk nincs. Ám kitartani valaki mellett a legnagyobb problémákban! – nos, ez a hit csodája. Oláh Zoltán karcsú kis könyvecskéje ezt a hitet élteti. Figyeljük csak hogyan ír! "Most, hogy végleg elhagytuk egymást,/ enyém az egész éjszaka,/ s az éjszaka minden homlokomon elvérző/ csipkebokra, / s most mégis a didergés dombjain túl/ mintha a hajad jegenyékkel/ hajladozó énekét hallanám újra."(Most, hogy végleg) De nézzünk egy másik részletet is! "Kiszédült szemünkből a táj,/ ajkamra szivárog szélitta szád./ Egyetlen sirály a sóhajod./ Pillantásom újra benned porlad el."(Ének) Oláh Zoltán Utassy József tanítványa volt. Az Utassy-iskola egyik legtehetségesebb "diákja", aki nem maradt a mester árnyékában. Úgy lépett onnan elő, mint egy újkori, modern varázsló, hogy verseivel egy örökösen izzó költői világot teremtsen. Azt hiszem, sikerült is neki.
(Oláh Zoltán: Virágom, virágom, Napkút Kiadó, Bp. 2012)