Álmodom, mert
Álmodni kell…
De álmaimban nem felel
kérdéseimre senki sem.
Az éj sötétje rám borul
őt meg se’ kérdezem…
~~~
Fáj nagyon, de nem tudom,
hogy, mit tegyek vele.
Belémhasít, mert érzem azt,
csak álom… a szeme…
Szalad az úton, hátranéz
és huncutul nevet.
A kiskutya utána fut,
felborul, hempereg, majd
nadrágjába belekap és
húzza vissza már…
Lerázná őt, de gyenge még,
nem bír vele… megáll,
legörbülnek az ajkai,
az arca megremeg…
-Gyere Apa! Segíts nekem!-
kiáltja, s én megyek…
~~~
Álmodom, mert
Álmodni kell…
De álmaimban nem felel
csak búcsút int kezed.
mert elmentél… örökre már…
Fiam…isten veled.
3 hozzászólás
Együttérzésem Braunel!
Nagyon szép verssel emlékeztél meg fiadról….
A vers szerkezete erősíti a mondanivalót,,…most nem is tudok mást mondani…ritkán fordúl elő, de meghatódtam….
Nehéz egy ilyen vershez “értékelést” írni, mert az nem vitás, hogy gyönyörű, csak hát egy másik ember fájdalmából táplálkozó versre nem igazán odaillő azt mondani, hogy gratulálok, vagy ilyesmi. De nagyon szép vers. Amikor olvasom, bánatot érzek, mert részvétet és sajnálatot kelt bennem, ugyanakkor a keserűbe egy cseppnyi édes érzés is kerül, mert – és ezt már a másik fiadról írt versedben is éreztem – ő egy olyan fiú volt, akit szerettek. Manapság már annyi durvaságot és kegyetlenséget látni családokon belül is, hogy reményt ad az embernek, ha látja, hogy azért nem mindenütt van így. Mivel nem ismerlek személyesen, és nem kerültem olyan helyzetbe, mint te, nem mondhatom, hogy tudom, mit érzel, és a fájdalmadat sem tudom enyhíteni, de az összes bennem lévő jóérzéssel kívánom, hogy az élet hozzon még neked szebb napokat, és kitartást kívánok a mindennapokhoz!
Üdv,
Kalina
Nagyon… és most mit írjak, nem tudom, főképp most.