Porűzési kísérlet

*
Nem hagyni a megmaradás esélyét sem!
Fújni, port űzni kell, mert minden meghagyott
réteg öregszik, kövül, rád redvesedik.

**
Vágóhídra ember-birkákat hajtanak,
vagyunk világháborúktól kivérezve,
teste-nedve a megújuló avarnak.
Egymásba karmoljuk a vérző jeleket,
kibomlik a képzelt helyett a valós kép,
mégsem tudjuk letörölni róla a port.
Segíthet tán az égből kapott forgószél,
de gőzével kövesül az is, ami forr.

***
Másnaposságunk szomját ecetes ronggyal
oltják a bortól bűzlő katona-latrok.
Egymás testkeresztjében feszület vagyunk,
homokot szór a forró szél lábunk alá,
s csontjaink között megrozsdásodik a szeg.
Együtt fújjuk mindennapok hamuját, de
igyekszünk: egyetlen porszem se essen ránk,
mert tudjuk, hogy az örök élet portalan,
és az egymásnak feszülésünk kortalan:
s azóta tart, mióta világ a világ.

****
Megfogant gyerek vagy szellem is lehetnénk,
de csak száraz köldökzsinórokra nézünk:
nem csak másról, de egymásról is lekésünk.
Mintha sárga kópiájú filmet látnánk,
a másodpercmutató visszafelé jár;
egyetlen képmásunk sem hasonlít már ránk:
visszafolyó időben is megöregszünk.

*****
A kénköves poklokban őrzött sárga port
arcunkba visszafújja a nyargaló szél.
Meg kell alázni a szegény alattvalót,
mert a földi paradicsom a tahóké;
nem a tiéd, nem az enyém, nem a miénk.
Még a sorsközösség sem tett testvéremmé,
készek vagyunk ölni mások érdekéért.
S mire eszmélünk oda a „forradalom”,
a szabadság éhe a zsarnok előtt bűn,
köztörvény üli torát az igazakon,
elindul majd velünk is a marhavagon;
leszünk hamu, majd megkövült por: vastagon.