A levél

Még csak a megszólítást olvasta, de már az, transzba ejtette.

Szia, Én!

Hogyan jutott a levélhez? Furcsa módon. Azt tudta, hogy örökbe fogadták a városban lévő intézetből, de amikor a vér szerinti szülei után kérdezősködött, mindig határozott elutasítás volt a válasz.
Keresett-kutatott, de semmi kézzelfoghatót nem talált. Ahogy idősödött, újra és újra megpróbálta, eredmény nélkül. Az évek előre haladtával figyelte a csuklóján egyre határozottabban kirajzolódó feliratot.
Eleinte csak egy sötétebb maszatnak tűnt, később már olvashatóvá vált valamiféle szöveg. EMLÉK BANK 875
Igen. Határozottan ez volt beleégetve a bőrébe. Ízlelgette a szavakat. Emlék? Bank?
Idáig jutott. Emlékeznie kéne, hogy a bankban van valami? 875? Talán egy széf? Ezt egyszerű megtalálni, hisz csak egy bank van a városban. Elsétált a bankba és megkérdezte, hogy létezik-e 875-ös számú széf. Létezik, volt a válasz, de csak annak nyitják ki, aki tudja a jelszót.
Jelszót? Mi lehet a jelszó? Semmit sem tudott, csak azt, ami a karjára volt írva.
Emlékbank875. Ezt meghallva az ügyintéző nő szeme elkerekedett és szélsebesen elrohant. A bankigazgatóval tért vissza, aki megismételtette a jelszót. Semmi kétség, itt a széf tulajdonosa. Kinyitották neki a széfet, és ezt a levelet találta benne.

Nagy levegőt vett és olvasni kezdte…

Szia, Én!

Tudom, hogy most nagyon meg fogsz lepődni, de kénytelen voltam hátrahagyni ezt a levelet, hogy tudjam, mert úgy érzem, tudnom kell. Még kisgyerekkoromban felfedeztek bennem egy olyan gént, amelyet nem ismertek. Fogalmuk sem volt, hogy mitől alakult ki nálam, és mi a funkciója. Így hát semmi mást nem tettek, mint regisztrálták a meglétét és figyelemmel kísérték a fejlődésemet, hátha menet közben kiderül róla valami. De hiába figyeltek évtizedekig, semmi olyasmi nem történt, ami arra utalt volna, hogy az ismeretlen génnek bármi funkciója lenne. Pontosan úgy éltem az életemet, mint bárki más. Megnősültem, gyermekeim és unokáim születtek. Őbennük is keresték azt a gént, de bennük, nem találták. Ezek szerint nem örökölhető, vagy legalábbis azokban az esetekben nem volt az.
Az első 50 évem gondtalanul telt, a második nagyon furcsán alakult.
Az ötvenedik születésnapom után azonban megváltozott minden. Eltartott egy darabig, amíg kiderült, hogy nem öregszem tovább, hanem ugyanolyan ütemben visszafiatalodok. Nem volt egyszerű megélni annak a sok embernek a halálát, aki közel állt hozzám. Kisiskolás koromra eltávozott a feleségem, a gyerekeim, és az unokáim közül is néhány, de akkor már egy intézetben gondoskodtak rólam, és az emlékeim is egyre halványultak.
Megkérdeztem az orvosoktól, hogy mire számíthatok a végén? Meghalok? Csak tippelni tudtak. Pontosabban, a legtöbben ezt jósolták. Voltak néhányan, akik feltételezték, hogy újraindul a folyamat és megállíthatatlan. Arról is szó eset, hogy esetleg valamikor, valamelyik életszakaszomban betegség vagy baleset áldozata lehetek, de ezek mind csak találgatások voltak. Nem tudtam mit tegyek. Akkor gondoltam arra, hogy arra az esetre, ha visszaöregednék ismét, írok neked, azaz magamnak, hogy ennek tudatában irányíthassam az életem.
Ha olvasom ezt a levelet, akkor újraindult a folyamat. Újra döntés előtt állok. Várjak a természetre vagy oldjam meg magam? Megoldás lesz-e, vagy újabb próbatétel? Tanácstalan voltam és az is leszek.

Ui: A széfet egy nagyobb összeg fejében örök bérletbe vettem, de ki tudja, hogyan változik a világ. Ha létezik biztosabb figyelmeztetési lehetőség, hiszem, hogy megtalálom.
Nem tudom, mit kívánjak magamnak inkább, azt, hogy olvassam-e ezt a levelet, vagy jobb lenne, ha nem olvasnám?