Havazás

Reggelre kelve szeretek kinézni az ablakon. Vajon mi változott az este óta? Mi lett másképpen? Tudom, nem változik semmi csak a lélekben, de ez az ablakból nem látszik. Mégis szeretek kinézni az ablakon, szemlélődni. Különösen szép ez a téli reggeleken, amikor a meleg szobából kinézni oly jó, olyan idillikus kinézni a hideg, havas tájra. Kint lenni a mínuszokban már nem olyan kellemes. Milyen szép a havas templomtorony, milyen gyönyörű a sok hóba merevedett, levéltelen ág, azt legkényelmesebben csak innen lehet észrevenni és elgyönyörködni. Ha viszont az ember cipőt, kabátot vesz és kimegy a természetbe, akkor veszi észre, ha ,,van rá szemem és füle", hogy ez a szimfónia valójában milyen csodálatosan ,,hangzik." Hiszen az ablakból nézve mindez csak ,,műsorismertetés", bár annak is csodálatosan szép, mit ne mondjak, gyönyörű. A havazás, a fehérség ilyenkor mindent elfed, minden fizikai hibát a tájon mindent egységesen a hófehérségénél fogva széppé varázsol. De vajon képes-e arra, hogy a lelkünk hibáit is ,,befehérítse"? Szerintem nem, vagy ha ezt meg is teszi, akkor az véleményem szerint csak tüneti kezelés. Károsan fedi el a súlyos hibákat. Ilyenkor kellemetlen igazán az olvadás! De gondoljunk arra, hogy az olvadás az enyhülés következménye és az enyhülés milyensége csak rajtunk múlik. Rajtunk múlik, hogy az enyhülés ilyenkor kellemes lesz-e, vagy nem.