A kárhozat egy napja

Éjszaka volt. A sötétség puha paplanként lepte be a földet, mintha apró varjak tollaiból megalkotott hatalmas dunyha volna, mely ellep mindent…és mindenkit. Tavasz volt, az újjászületés évszaka. Ehhez méltóan még ebben a napszakban is zajongott, zsongott a természet. A fák között apró éjjeli madarak csiripeltek, és megannyi bogár zümmögött a fák tövében. Színes kavalkád volt ez annak, aki nyitva tartotta a szemét.
Én sajnos kénytelen voltam ezt tenni. Mint rendesen most is jóval naplemente után ébredtem, hogy megkezdjem a napi igát. Ez aznap különösen nehezemre esett, nem volt valami pihentető az álmom. De ez nem érdekelt senkit, nem szolgálhatott mentségemre, indulnom kellett vadászni, ha nem akartam éhen veszni. Ez hasonló, ha nem megerőltetőbb, mint mások számára a napi robot munkahelyükön. Számomra az éjszaka ennek megfelelője, és nem tudom, ki járhatott jobban, a betanított munkás, aki naphosszat izzad az építkezésen, hogy eltarthassa családját, vagy én kinek munkahelye, lételeme az éjszaka.
Többször kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne, ha átlagos életet élhetnék, reggel a nappal kelnék, és ha feljött a hold mély álomba szenderednék, mint embertársaim. Barátaim lennének, munkahelyemen kedves ismerősök vennének körül. Nem mintha jelenlegi életvitelemben nem volnának barátaim, de hát nem vagyunk mi olyan sokan, hogy baráti társaságok szerveződhetnének.
Így hát, mikor a lement a nap és átadta helyét sápadt fényű nővérének, én is felébredtem, és kihajtogattam magam kényelmesnek egy cseppet sem mondható fekhelyemről. Az a fekvő alkalmatosság, melyben a magunkfajták hajtják álomra fejüket, nem épp a tágas terekről híres. Még szerencse, hogy épp’ ennyire nem jellemző ránk az sem, hogy esetleg elgémberedjenek hátrányosabb pozícióban „pihenő” tagjaink.
Általában feketében járok. Általa jobban belesimulhatok az éjszakába, eggyé válhatok vele, hiszen lényegében hozzá tartozom. Olyan vagyok, mint a ragadozók, kiknek bundájának, pikkelyeinek mintázata elrejti környezetében áldozataik szemei elől.
Kicsit szégyellem, hogy nő létemre, sosem tudtam elviselni magamon magas sarkú cipőt. Véleményem szerint ezt a holmit az inkvizícióval hasonló okból alkották meg. Mondjuk, engem nem igazán korlátoz a mozgásban, de ahhoz, hogy ilyet hordjak talán egy alapos személyiség-átültetésen is át kéne esnem. Mióta élek sosem éreztem magaménak olyan stílust, melybe ez beleszorítható lett volna.
Így, mint általában mindig, egy kényelmes edzőcipő, fekete farmer és egy ugyanolyan színű felsővel sikerült kiegyeznem. Nem mintha azokkal, akikkel általában találkozom, nem lenne teljesen mindegy, mi van rajtam, de hát a hosszú évek alatt kialakul az „emberben” egyfajta tőle elválaszthatatlan, és az egész emberiségre is részben leginkább jellemző bűnös tulajdonság: a hiúság. Igen, be kell vallanom, magam is hiú vagyok, sőt ha lehet ezt mondani egoista. Látják, az évek arra is jók, hogy az ember megismerje önmagát, és önkritikát gyakoroljon. Én nem bánom, hogy ilyen vagyok (vagyis tökéletes), lévén, hogy az egoista emberek szerintem sokkal jobban érezhetik magukat, mint azok a kishitű nyomorékok, akik a modern korban pszichológushoz járnak, meg napi rendszerességgel kozmetikushoz, „hajászhoz”, „körmészhez” és más egyéb olyan „szakemberhez”, aki az ilyen szerencsétlenek kizsákmányolásából akar meggazdagodni.
Szóval akkor is a magam egyszerű, természetes szépségemben sétáltam az utcán, mikor megpillantottam Őt. Egyszerűen csodálatos volt, már elsőre elbűvölt. Pontosan nem tudom elmagyarázni, mi az a különleges érzés, mely elfogott, mikor megpillantottam, ahogy ott állt. Talán úgy lehetne elképzelni, ha azt egyáltalán el lehet képzelni, mikor az ember megtapasztalja a teljes, mindent átható, bármiféle mocsoktól és tökéletlenségtől mentes szépséget. A mai napig azt hiszem, én akkor ezt éltem át, és emlékeimben ő mindig megmarad a Tökéletesnek.
A nemét elsőre nem tudtam megállapítani. Közelebb érve rájöttem, hogy egy rendkívüli mód nőies arccal rendelkező férfi volt az, de ebben a mai napig sem vagyok teljesen biztos. Hosszú, hullámos, ébenfekete haja a háta közepéig ért, és elbűvölően kunkorodva keretezte hófehér arcát.
Hamarosan ő is felfigyelt rám, és elindult felém. Egyszerűen nem értettem, miért jön felém, kicsoda ez a lény, hogy kényszerítésem nélkül, és olyan derűs arckifejezéssel, mintha ismernénk egymást, csak fogja magát, és odajön hozzám. Ezen gondolataim ellenére, lássanak csodát, nem torpantam meg, vagy fordultam vissza, hanem ugyanolyan ütemesen haladtam felé, mint eddig, még csak le sem lassítottam lépteimet.
Mikor már veszélyesen közel értünk egymáshoz, bepillantást nyerhettem a szempárba, melynek sötét mélységében elmerültem, és elvesztem a pokolian táguló sötétségben. Annyit még érzékeltem, hogy ez a csodálatos lény megragadja a csuklómat, egy az emberi szem számára túl gyors mozdulattal, majd maga felé rántott, de nem hozzá kerültem közelebb, hanem átsuhantam egy, az ép elme számára felfoghatatlan világba.
Mire felocsúdtam, Ő már eltűnt. Annyira hirtelen ért ez az utazás, és a tudat, hogy fogalmam sincs róla, hol vagyok, csak azt tudom, hogy nem a teremtett földi világban, hogy hirtelen még azzal sem voltam tisztában, én ki vagyok. Miután mindezt felfogtam és tudatosodott bennem, elfogott a rettegés. Olyan egyedül voltam, mint még soha. Nemhogy embert, de más élőlényt sem láttam. Mindent beburkolt a sötétség, vörös lángok lobbantak fel itt-ott váratlanul a fekete kis házak között, melyek úgy gubbasztottak a völgyben, akár apró, sötét hátú legyek a friss sebben, melyből láng formájában csurog a vér a környező dombokra.
Az ég is mintha izzott volna, bár kivételesen halványabban, egész narancssárgás árnyalatban tündöklött, rajta lomhán kúszó, füstfekete felhőkkel. Elbűvölő volt a látvány, de maradni azért nem akartam. Így körbenéztem, hol van az, aki idehozott, de nem leltem sehol.
Nem volt mit tenni, leereszkedtem a völgybe, bár nem igazán vonzott ez a lehetőség. Túl titokzatos és barbár környezettnek tűnt egy olyan finom lelkű lánynak, mint amilyen én vagyok.
Leérve nem kis meglepetés ért. A kis „döglegyek” mintha nem lettek volna korban összeegyeztetve, mindegyik a történelem más-más szakaszának stílusát jelenítette meg. És ami még meglepőbb volt, mintha élő fekete szövetből lettek volna, mintha lüktetett volna bennük az élet. Kíváncsiságból odaléptem az egyikhez, mely szerény kis parasztháznak tűnt, és megérintettem. Nem fogják elhinni, meleg volt, szinte forrón lüktetett kezem alatt, hívogatóan. A benne lévő élet hívott, és éreztem, egyre kevésbé tudok ellenállni neki.
Végül gondoltam egyet, és végighúztam hosszú, fekete körmömet, mely éles volt, akár egy penge, a ház falán. Éreztem, ahogy körmöm alja megtelik vérrel, majd melegen végigcsorog ujjamon, kézfejemen. Tovább nem juthatott, mert még mielőtt a könyökömhöz érhetett volna, hosszasan és jóízűen tisztára nyaltam a kezemet. Bevallom sosem kóstoltam olyan kitűnő étket, mint amilyen annak a kis háznak a vére volt.
Hamarosan felfedeztem, hogy ajtaja is van. Óvatosan meglöktem a húsos, vastag ajtót, olyan puha volt, hogy belenyomódott az ujjam, és olyan nyálkásnak éreztem, hogy utána majdnem ösztönönösen beletöröltem kezemet a nadrágomba, hogy szabaduljak az utálatos ragacstól. De a kezem teljesen tiszta volt, nem tapadt rá semmi a kis házikóról, lévén, hogy az teljesen száraz volt. Száraz, meleg, élettől lüktető.
Igazán csak akkor döbbentem meg, mikor szemügyre vettem a belső terét. Gyakorlatilag vörös húsból volt, mintha tényleg egy élőlény belsejében volnék. Elhűlve láttam a vastag izomkötegek szorosan összetapadó rostjait, és a falban húzódó vastag ereket, melyekben fürgén nyargalt az életadó vér. Azon kaptam magam, hogy a különös lény szívét keresem, mert ugye az már az első pillanattól fogva világos volt előttem, hogy egy földi házakhoz hasonló élőlényben vagyok. Sajnos nem találtam sehol élete forrását, valószínűleg valamelyik húsos falba volt mélyen beágyazva.
Felfedeztem viszont egy a szívnél sokkal érdekesebb dolgot, vagyis inkább személyt. Az izmok szorosan megkötöztek, és a falhoz láncoltak egy másik lényt. Ha azt, aki idehozott szépnek mondtam, akkor ő varázslatos volt, de nem egészen úgy. Utastársamból az egyszerű szépség sugárzott, a külső tökéletesség, de Belőle egészen más dolog: a Jóság. Láttam és éreztem, hogy retteg, de nem értettem, mitől. Mondjuk én sem lennék túl boldog, ha egy élő ház magába láncolna, de ő sokkal jobban félt, mintha a végső megsemmisülés kapujában állna.
Az ő nemét már végképp nem tudtam megállapítani, sajátos nemtelenségében volt gyönyörű. Hosszú, szögegyenes, szőke haja lágy selyemfüggönyként omlott vállára. Hatalmas szikrázóan kék szemével riadtan meredt rám. Ami a legjobban felkeltette figyelmemet, az a hatalmas, hófehér tollazatú szárnya volt. Ahogy közelebb léptem hozzá hevesen csapkodni kezdett vele, szabadulni próbált. Észrevettem, hogy valamiféle derengő fény vonja be teljes alakját, mintha állandó erőteret vonna maga köré.
Hirtelen elfogott a vágy, hogy megérintsem. Egy pillanatig kételkedtem, hogy a furcsa fény közel enged-e magához, de végül könnyedén megérinthettem bársonyos bőrét. Ekkor egy egészen más szellemű vágy kerített hatalmába. Irigyeltem a tökélyt, mely sugárzott belőle. Magam sem értem miért, de határtalan vágyat éreztem rá, hogy leromboljam a csodát. És itt egy pár másodpercig elment a kép. Fogalmam sincs, hogyan hajtottam végre szörnyű tettemet, de kétség nem férhet hozzá, hogy megtettem. A mai napig nem értem, mi vihetett rá erre, és azt sem, miért nem emlékszem belőle semmire.
Következő emlékem az, hogy a varázs gyilkos kezem által halt kíméletlen halált, és elbűvölten szorongatom a még mindig dobogó egyébként halhatatlan lény szívét. Még sosem láttam, érintettem fajtája szívét, sem vérét, gyakorlatilag biztos sem voltam létezésében. Mindeddig. És máig nehezen tudom elfogadni, hogy végeztem eggyel közülük. Ma már ráébredtem, hogy akkor csupán egyszerű eszköz voltam a Gonosz kezében, de ezt a bűvölet pillanatában nem foghattam fel.
Miután a szív elporladt erős szorításomban, megéreztem valakit a hátam mögött. Még nem láttam, ki lehet az, de tudtam, hogy ott áll mögöttem, és engem figyel. Szinte láttam a kaján mosolyt tökéletes arcán. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam. Mint ahogy azt sejtettem, Ő volt az. A tökéletes lény állt mögöttem, aki idehozott. Immár nem tett rám oly nagy hatást, mint első találkozásunkkor. Egész máshogy is nézett ki. Egyáltalán nem emlékeztetett földi lényre. Hosszú fekete, számomra ismeretlen eredetű jelekkel díszített, földig érő tunikát viselt, mely egy vastag övvel volt átkötve. Már ennek látványa egymagában is rendkívüli hatást gyakorolt a szemlélőre. Esküszöm, (bár ezt sem szoktam, mivel nincs is mire) hogy egy ezüstből kovácsolt, élő kígyó tekergőzött vékony dereka körül. És ami még megdöbbentőbb volt, az a tény, hogy hatalmas fekete tollakkal borított szárnyak nőttek karcsú hátán. Ugyanúgy nézett ki, mint áldozatom, csak sötét kiadásban, de mégis ott bujkált benne valami ősi, megfoghatatlan hatalom, mely tőle fakad, s végül hozzá tér vissza: ez a gonoszság elemi csírája, mely elöntötte egész lényét, olyannyira, hogy világos lehetett bárki számára, ő maga a gonoszság.
A vonzó külső ellenére is legjobb szó arra, amit éreztem, talán a düh volna. Ismertem, milyen az, mikor valakit eszközként használnak fel, lévén, hogy magam is megtettem, nem egyszer, így tökéletesen tisztában voltam vele, mi az én szerepem a játékban: a bábu.
Elindultam, felé. Nem akartam bántani, nem lettem volna képes bántani, csak valami azt súgta a belsőmben, hogy olyan közel kell mennem hozzá, amennyire csak tudok. Mikor már szinte karnyújtásnyira volt csak tőlem, öntelt, széles mosoly terült el vékony arcán.
Belebámultam a koromfekete szempárba, és szinte azonnal elvesztem mélységében. Nem tehetek róla, ismét nem voltam a magam ura, vonzott a világ legelbűvölőbb szempárja.
Szinte azonnal elájultam, és mikor magamhoz tértem, újra azon a helyen voltam, ahol megpillantottam a lényt. De Ő már nem volt sehol. Ismét eltűnt, elhagyott engem. Nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam visszajönni a nyomorúságos valóságba. Soha többé nem akartam elszakadni a Vérvárostól. Ennyi idő alatt a lényemé vált, immár egy voltam vele.
De hiába, nem mehettem vissza, egyelőre nem, és most már remélem, hogy minél később jutok el oda újra. Akkor csupán az lesz a különbség, hogy végleg maradok, a furcsa házak városában az örökkévalóságig. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a másvilág egyetlen földje, de én tudtam, hogy nekem oda kell majd visszatérnem!
Hajnalodott. A nap egyre nagyobb területet hódított vissza az éjszakából. Ez egyben azt is jelentette, hogy nekem távoznom kellett. Kezdett megszűnni az a falatnyi kis tér, melyben élhettem nyomorult életemet, mely teljes mértékben összeegyeztethetetlen a teremtett világgal. Nekem nincs helyem gyakorlatilag egyik létező valóságban sem, kitaszított vagyok, ki csak, mint szemlélő figyelheti az emberek világát. Róka a baromfiudvarban, ki egyfolytában prédára les.
Így hát nem tehettem mást, hazaballagtam. Szó szerint ballagtam, ami eléggé távol áll a természetemtől, de most időre volt szükségem, hogy egészében lássam a velem történteket.
Kedvesem otthon már aggódva várt. Csak egy pillantást kellet vetnie rám, hogy tudja, vadászatom sikertelen volt. Azonnal a hűtőhöz lépett, és elővett egy kancsó vért, majd a tűzhelyhez lépett, hogy testmelegre hevítse számomra. Azt hihetnék egysíkú a magunkfajta lények étrendje, de én nem tudnék elképzelni nagyszerűbb dolgot a vérnél. Számunkra nem pusztán táplálék, maga az élvezet és az öröm összes forrása.
Elém tette a meleg vért, de fölösleges volt fáradozása, én ekkor már nem pusztán egy vámpír voltam, hanem a Sátán szerelmese. A Sátán bábja, kit eszközként használt fel a Vérvárosban, hogy végezhessen mennyei foglyával, kihez ő maga sosem érhetett. Egy kihasznált, primitív, földi lény, ki új élete partján már alapból fél lábon egyensúlyozott a pokol küszöbén, és immár teljesen a vegytiszta gonosz hatása alá került. Számomra innen nincs visszaút, Hozzá csatlakozva sorsom az örökös szenvedés, és a biztos veszteség. A gonosz szolgáinak ez a jussa, elbuknak az urukkal együtt, lévén, hogy Ő sosem győzhet. Istenből született, alacsonyabb rendű nála, a Gonosz sorsa vele szemben a biztos bukás.