Az égi barát

Szórt csillagfény ragyogása,
Mohó szívek dobbanása,
Kósza vihar süvöltése,
Ragadozók üvöltése…

Nincs mit félned, ha veled van,
Meleget ad, vadul lobban,
Messze zavar minden átkot,
Ha Tűzisten a jó barátod!

Zó a folyó mentén sétált. Már tegnap óta nem evett semmit, és kezdett rakoncátlankodni a gyomra. Vágyódva figyelte a hullámokat, hátha felbukkan közülük egy könnyelmű halacska.

Az idő kellemes volt, langyos szellő simogatta végig. Jól esett volna egy kis gyümölcs, vagy akár némi édeskés gyökér. Felkapta a fejét. A távolból zúgás hallatszott. Néhány kósza esőcsepp ült meg a karján. Az ég kékje váratlanul elsötétedett – előbb csak finoman, majd egyre erősebben kezdett hullani az eső. Rosszkedve lett ettől. Utálta, ha megázott.

Ahogy a szőrös kézfejére pillantott, rögvest felfigyelt rá, hogy nem is vízcseppek vannak rajta, hanem vér. Egyből eszébe jutott az, ami a törzsével történt nemrég. A vörös folyadék egyre hevesebben zuhogott az égből. Megrettenve iramodott meg: fedél alá kellett bújnia.

Hirtelen lángoszlop emelkedett a magasba egyenest az orra előtt. Tágra nyílt a szeme a rémülettől. Megkerülte az akadályt, ám ekkor szikrák kezdtek zuhogni a felhők közül. A Földisten testén kráterek keletkeztek. Rohanni kezdett, de a szikraeső mindenütt jelen volt. Sár és aljnövényzet robbant a nyakába. Egy tűzember közeledett felé széttárt karokkal. Talán meg akarta ölelni.

Felkiáltott, midőn kinyitotta a szemét: a barlangban volt, hűvös, nyirkos környezetben. Odakintről esőcseppek dobolása hallatszott. Csak álmodta az egészet! Sóhajtott egy mélyet, miközben igyekezett megnyugodni. Fázott kicsit és elgémberedett a teste. Kellemes vízillatot érzett. A szívdobogása alábbhagyott lassan. A sors azonban nem kegyelmezett neki, mert neszt hallott szemből. Szimatolni kezdett és még idegesebb lett. A lándzsája felé nyúlt, de nem érte el. Világító szempár jelent meg a föld közelében. Odavágott egy követ. Csattanás követően szikrák szóródtak szét. A nagymacska morogva húzódott vissza.

Zó szélsebesen pattant talpra, s lándzsát ragadva előregörnyedt. A kardfogú tigris kibújt az árnyékból. Puhán, ruganyosan lépkedett. Szemében vérszomjas mohóság tündökölt. Fiatal állat volt, de attól még veszélyes. A rettegő férfi felordított, hogy csak úgy zengett bele a barlang. A ragadozó olyan hirtelen tűnt el, mintha kísértet lett volna. Ezek a bestiák a leginkább lesből szerettek támadni. Az alacsony, zömök vadász hátrálni kezdett. Sosem ment olyan helyre, ahonnét csak egyfelé lehetett menekülni – ennek most komoly hasznát vette. Hamar kiért a szabadba. Egy kisebb dombon volt, melyen sziklaképződmények sorakoztak összevissza rendben. Leereszkedett a magasból és sietősen indult meg a nagy folyam irányába.

Egyre távolabb ért a barlangtól, tekintete fürkészőn leste a környéket. Elszórt fák, bokrok mindenfelé. Az eső hevesen csattogott, felverte a sarat. Összeázott, de most nem törődött vele. Meg kellett találnia a társait. Arra számított, hogy a folyó közelében találkozik velük… legalábbis azokkal, akik túlélték az összecsapást. Jó pár napja már, hogy a hosszú fejűek rajtuk ütöttek és szétkergették őket. Órákon át üldözték, de sikerült végül kereket oldania. Talán nem ő az egyedüli túlélő, s ha vannak mások is, akkor valószínűleg a folyóhoz mennek, ahol találkozhat velük.

Neszt hallott a háta mögül. Rémülten pördült meg. Előre szegezte a lándzsáját, ám a bestia átugrott felette. A kitartó ragadozó könnyedén verte le a lábáról – hatalmasra tátott szájat látott és iszonyú bűz áramlott a képébe. Felsikoltott félelmében, ám ekkor villám csapott le az égből, valósággal kettévágva egy közelben álló fát. A nagy fogú leugrott róla és eltűnt a bokrok között. Pár pillanat elteltével iszonyú mennydörgés reszkettette meg a levegőt – szinte szétszakadt az égbolt.

Összehúzta magát és nyüszíteni kezdett. Eltartott egy ideig, amíg helyreállt a szívműködése. Akkor aztán feltápászkodott, majd kézbe vette fegyverét. A testét vizsgálgatta. Néhány kisebb zúzódással megúszta a találkozást. Az eső egyre hevesebben zuhogott. Körbenézett, de az egybefüggő vízoszlopon kívül jóformán semmit se látott. Átmenetileg biztonságban érezhette magát. Most majdnem elkapta a nagy fogú, de a Tűzisten segített rajta. Ekkor eszébe jutott az álma… aztán az a szikrázó kő. Látott már máskor is ilyet: amikor pattintani próbált egy hasonló darabot, az is szikrázott! Vajon mi lehet ennek az oka? Talán a Tűzisten benne lakik azokban a furcsa kavicsokban? Eddig úgy tudta, hogy az égben lakik, csakúgy, mint a Vízisten, hiszen onnan csap le mindkettő. De mi van, ha a Tűzistent foglyul ejtette az a kő? Akkor azért álmodott vele, mert a földöntúli lény a segítségét kéri: azt szeretné, hogy kiszabadítsa csapdájából. Ez nagyon valószínű volt!

A környéket kémlelve, elgondolkodva indult meg. A körülmények ellenére kezdett lecsillapodni. Az állatok félnek a vihartól, és a hosszú fejűek is elbújnak ilyenkor. A csodálatos események örömmel töltötték el a szívét. Először fordult elő vele, hogy egy isten a segítségét kérte. De ő csak egy ember, és a tűz nagyon veszélyes. Épp úgy, mint a víz. Ám víz nélkül mi oltaná a szomjat? A tűz viszont gonosz, mindenki rettegi! Ő vajon mit adhat? A válasz egyértelmű volt: hiszen éppen most mentette meg az életét! Visszanézett a villámsújtott fára. Az esőcseppek hamar kioltották a lángokat. A Vízisten erősebb, mint a Tűzisten, ezt máskor is tapasztalta már.

Megtorpant és felnézett az égre. Valami egészen rendkívüli gondolat fészkelte be magát az agyába. Vissza kellett mennie a barlanghoz! A nagy fogú elmenekült, így talán van esélye. Futni kezdett a dombok irányába, s viszonylag hamar elérte célját. Óvatosan ment be a félelmetes helyre. Várnia kellett, amíg a szeme hozzászokik a sötétséghez. Csak a saját ziháló lélegzetét hallotta. Tapogatni kezdte a földet, végül nagy nehezen meglelt néhány követ. Felkapta őket és kisietett a szabadba. Nem szívesen találkozott volna a tigrissel, mert már nagyon elege volt az életveszélyből. Megszaporázta lépteit és a folyam felé vette az irányt.

Pár nap múlva oda is ért. Útközben nem igazán történt vele semmi említésre méltó dolog. Gyökereket, magvakat, bogarakat evett, és kitartóan gyalogolt. Amikor elért végre a vízhez, rögvest hozzálátott a varázslathoz, ami régóta foglalkoztatta a fantáziáját. Gallyakat, leveleket hordott a folyó mellé, s mikor elkészült vele, megragadta a két kovakövet és összeütötte őket. Szikra pattant a levegőbe, ő pedig rémülten ugrott hátra. A Tűzisten majdnem kiszabadult! Meg kellett próbálnia még egyszer. Legyőzte az óvatosságát, és újra összecsapta a varázsköveket. Aztán többször próbálkozott hosszú időn keresztül, végül a gallyak lángra kaptak!

Ettől úgy megijedt, hogy belemászott a folyóba, és vizet fröcskölt az alig feltámadó parázsra. Szinte még a haja is égnek állt a rémülettől. Hosszú percek teltek el, mire megnyugodott, ám akkor újra próbálkozott. A szikra rendre kipattant, ezúttal viszont nem kaptak lángra a gallyak. Nem értette miért, aztán nagy nehezen rájött, hogy azért, mert vizesek. A Vízisten uralta őket! Száraz leveleket gyűjtött, és folytatta a varázslatot. Est leszálltig még négyszer tudta kiszabadítani a Tűzistent, de mindannyiszor el is oltotta. Annyira belemerült a tevékenységébe, hogy még az éhségéről is elfeledkezett.

Másnap elgémberedve ébredt fel. Megint furcsa álmai voltak. Néhány keserédes bogyóval megnyugtatta a gyomrát, és rögvest nekilátott a varázslatnak. Emberekkel sajnos nem találkozott, de mást sem csinált egészen sötétedésig, mint a Tűzistennel „ismerkedett”.

Az elkövetkezendő napok érdekesen teltek. A rengeteg gyakorlat meghozta a gyümölcsét – tökéletesen kiismerte „új barátja” tulajdonságait. Tudta már, hogy csak a száraz növényzetet szereti, és ha nem táplálja rendszeresen, akkor kialszik. Az állatok féltek tőle, csípős, kellemetlen füstje volt, ám a közelében nem fázott. Ha pedig kövekkel rakta körbe, akkor az útját tudta állni – ezzel a varázslattal uralmat lehetett gyakorolni felette! Ha viszont belenyúlt, még ha csak egy pillanatra is, akkor rögvest a kezébe mart. Talán azt akarta, hogy kiengedje a fogságából… azt viszont nem tehette! Látta már tombolni őt, és tudta, mennyire veszélyes.

Az égi barátjával való ismerkedés szinte minden energiáját felemésztette, a könnyű ételek pedig meglehetősen szegényesek voltak. Pár nap múltán úgy döntött, hogy elindul a folyómentén, hátha találkozik valakivel a törzsből. Útra kelt és kényelmesen sétált hosszú órákon keresztül. Az óvatosságról természetesen egy pillanatra sem feledkezett meg.

Ahogy ruganyosan bandukolt, egyszer csak agresszív morgás és kétségbeesett bőgés ütötte meg a fülét. Tüstént összehúzta magát, miközben fedezéket keresett a szemével. A csörtetésből ítélve valami nagytestű állat közeledett felé. Alig bújt el egy vastag fatörzs mögé, amikor egy bivaly vánszorgott ki a sűrűből. Hevesen fújtatott és csurom vér volt a teste. Zó látott már ilyet. Tudta, hogy a nagy fogú harapta meg. A félelmetes ragadozó általában a hatalmas erejével gyűrte földre az áldozatait, majd jókora agyarait belemélyesztette a testükbe egy érzékeny helyen, aztán megvárta, amíg elvéreznek. Hatalmas állatokat tudott ily módon elejteni, de nem vetette meg azért a kisebb zsákmányt sem. Némely szívósabb áldozata még halálos sebbel is képes volt továbbmenekülni, persze teljesen feleslegesen.

A bivaly a tűrőképességének vége felé járt. Valóságos vérpocsolya gyűlt össze alatta. Megmaradt erejével a vízhez tántorgott, talán inni akart belőle… aztán összerogyott és nem mozdult többé. Utolsó lehelete kósza fuvallatként hagyta el a tüdejét. Nem sokra rá megjelent a nagymacska is. Fürkészően nézett körül, majd nekilátott a falatozásnak.

Zó szájában összefutott a nyál, de mozdulni se mert. Megvárta, míg ősellensége teleeszi magát, miközben remélte, hogy marad neki is a zsákmányból. Reményei azonban hamar szertefoszlottak, mivel a ragadozónak esze ágában sem volt továbbállni onnan. Miért is tette volna? Volt víz, volt hús… mi kellene még? Leheveredett a földre és nyújtózott egy nagyot.

A vadász elvesztette a türelmét. Hatalmasat ordított, mire a tigris felpattant és a bokrok közé szaladt. A férfi a bivalyhoz sétált. A nagy fogú jóllakott, ezért talán nem akart harcolni. De biztos, ami biztos, tüzet rakott a préda közelében, és csak aztán vágott belőle a lándzsája élével.

Leült a földre és falni kezdett. Szőrös arca csurom vér lett. Már nagyon kellett neki az étel. A Tűzisten hangosan pattogott mellette. Talán ő is kért a zsákmányból. Ami azt illeti megérdemelte. Levágott egy darabot és a lángok közé dobta. A füst még feketébb lett – valósággal marni kezdte a torkát. Egy faág segítségével kipiszkálta inkább a húst, aztán eloltotta és kíváncsian szaglászni kezdte. Beleharapott, de rögvest ki is köpte. Forró volt és furcsa lett az íze. A barátja tehát megváltoztatta az étel ízét! De vajon miért?

Felszúrt egy másik darabot a lándzsára, majd a lángok fölé tartotta. Kissé megégett, de egy idő után újfent bele tudott harapni. Eleinte fura volt, aztán rájött, hogy egész finom lett. A Tűzisten talán így kedveskedik neki. Ezek szerint szereti őt! Elégedetten mosolyodott el. Az égi barátja rengeteg jót tett már neki. Megvédte a nagy fogútól, távol tartotta a dögevőket, megóvta a hidegtől és jóízűvé varázsolta az ételét.

Zó immár biztosra vette, hogy semmi baj nem érheti többé. Ő egy hatalmas varázsló lett! Nem árthat neki a nagy fogú, nem árthat a barlangi medve, de talán még a hosszú fejűek sem! Ha pedig megtalálja a társait, mindenki látni fogja, hogy mire képes. Majd őket is megtanítja, hogyan kell tüzet gyújtani, és akkor mindenkit legyőznek!

– Nem félek már semmitől! – ordította bele a szélbe. – Mert én vagyok a legnagyobb sámán!

Vége