Csak egy árva

Küldj áldott tüzet a pislákoló szívére,
örömkönnyet a bánatos szemére,
finom ételért ne könyörögjön szája,
nyíljon neki is fénybe, élte virága.

Megadnék én bármit, ha nevetne végre,
nem nézne szomorú szemével a csillagos égre,
nem élne szívében többé a félelem,
nem a bűn vezetné, hanem az értelem.

Nagyváros poklában élt szegény,
éjszakára megbújt lépcsőházak rejtekén,
kartondobozból építette szegényes várát,
rongyzsákokból vetette fejedelmi ágyát.

Mint kis veréb a fészkén, úgy gubbasztott ott,
száraz kenyér héját falta, mit tegnapról hagyott,
könnyét itta, ha magányára szakadt az este,
hogy kik voltak szülei? Már régen nem kereste.

S néha, ha álmában felrémlett a múlt,
minden porcikája tiltakozott vadul,
óriás kapu és rácsos ablak zárta magába,
mint rongy lógott rajta az intézet gyászos ruhája.

De megszökött, mert a szabadba vágyott,
látni a kint nyüzsgő szédült világot,
repülni a széllel, madarak dalával,
nem törődni többet a tegnap bajával.

Miért is lenne rab? Mert nem szerették?
Ölelés helyett véresre verték?
Ki bűnhődik igazán, a vétkes, vagy áldozat?
Miért jár a könnyekért kárhozat?

Meg kellene fogni maszatos kezét,
megosztani vele egy otthon melegét,
megsimogatni kócos buksiját,
kinyitni neki a jóság kapuját.

Hadd lépjen át rajta egy másik világba,
érezze dobogó szíve, nem él már hiába,
hogy becsület, és szeretett kövezte út mi vezet,
és nem harapja meg senki a felé nyúló kezet.

Nyújtsd ki kezedet, emeld fel a sárból,
mentsd meg lelkét, a sok hitvány baráttól,
ne élje életét börtön árnyékába,
vért és mocskot, ne húzzon magára.

Adj neki esélyt, nyújts létrát a gödörbe,
legyen egyenes az útja, ne mindig csak görbe.
Köss neki reményből, fényes koszorút,
a jövő zárja magába, ne a feslett múlt.