Naplófonat/1. Gyíkok a gépezet ellen/Harmadik darab

2010. október 23. szombat

Anyám szerda óta arra készül, hogy megkérdezze, mi volt Andinál. Vagyis megkérdezte, de csak annyit mondtam, hogy minden rendben ment. Azóta eszi a kefét, de nem mer nyaggatni.
Tíztől kátén voltam, szerencsére a névsor végén vagyok, úgyhogy makogtam valamit, ami a többiektől rámragadt. Még egyszer sem tanultam meg, amit kellett, szerintem a pap simán debilnek néz. De ez tényleg nem hat meg, amekkora baromság az egész. Ki mond olyat, hogy „mindazonáltal”?!
Egészen belejöttem ebbe a napló-dologba, begépeltem a füzetből, amit eddig írtam. Mostantól gépen írom, mert így messengerezés közben is megy. Mondjuk az jó volt a füzetes változatban, hogy ha rámnyitottak, azt hitték, házit írok. De végülis nem akarom, hogy azt higgyék, sokat tanulok. Aggódjanak csak az ötösöm miatt. És próbáljanak parancsolgatni. Ha mernek.
Megkönyörültem anyámon, és ebéd közben kinyögtem neki, hogy naplót kell írjak Andinak. Felcsillant a szeme, megkérdezte, elkezdtem-e már. Mondtam, hogy igen, és olyan csendben ettünk tovább, hogy a rágás és a nyelés hangjain kívül semmi nem hallatszott.
Este gyakoroltam egy kicsit az egyik új koreográfiát, neteztem. Márti bejelölt facebookon, és felvett messengeren. Nagyon jók a képei. Kincső nem foglalkozik ilyesmivel. Azt hiszem, otthon nincs is netje. Ez persze nem biztos, és megkérdezni nem merem. Nem beszélünk ilyen dolgokról. Asszem, köze van ahhoz, hogy kölyökkorom óta úgy sejtem, Kincsőéknek nincs túl sok pénzük. De telefonja azért van. Mittudomén. Meg különben is, nem mindegy?
Beszaladtam anyámhoz, hogy kérjek pénzt cédére. Nem volt a nappaliban, az erkélyről lépett be kisírt szemmel. Zavarba jött, ahogy ránéztem, kapkodva turkált a táskájában, és több pénzt adott. Aztán rámnézett, közölte, hogy sosem akart nekem fájdalmat okozni, és megölelt. Furcsa, ismerős szaga volt. Csak később, az ágyban fekve félálomban jöttem rá, hogy visszaszokott a cigarettára.

2010. október 24. vasárnap

Reggel alig tudtam kirángatni magam az ágyból, pedig muszáj volt ott lenni a templomban, mert jelenlétet írnak. Fenn a karban a többi kátés között folyton röhögőgörcsöm van, úgyhogy anyám mellé ültem, persze csak miután lejelentkeztem a felelősnél a templom előtt. Egy kicsit szunyókáltam a prédikáció alatt, amúgy tűrhető volt az egész. Most nem ült előttünk semmi hagyma- és naftalinszagú rókaprémes néni. Bár asszem nincs is még szezonja a rókaprémnek.
Hazafelé anya cukrászdába vitt, mint kölyökkoromban, felzabáltam egy szelet diótortát. Jó volt. Megvettem a cédéket is, itthon kiírtam rá a zenét, amit akartam. Tanultam, sőt össze is pakoltam a sulis holmikat. Egészen korrektül viselkedtem szerintem.
Este hazajött apám. Észre sem vettem, hogy egész hétvégén nem láttam, nannyóéknál volt. Kilenc körül megint kupaktanácsra hívtak. Hogy holnap tárgyalás, és beszéljük meg, hogy mi lesz utána. Vagyis hogy én mit szeretnék. Mondtam, hogy nem akarok elköltözni. Főleg nem egy kisebb lakásba. Apám erre csak annyit mondott, hogy ő sem szeretné eladni a lakást. Anyám megint bőgni kezdett, és a vállát vonogatta, hogy akkor mi legyen. Apám azt ajánlotta, hogy egy időre nannyóékhoz költözik, míg tud majd venni nekünk saját lakást, úgyis náluk eszik és alszik egy ideje legalább heti háromszor. Néhány cucca itt maradna azért, mondta, de ezt is halkan, kicsire összehúzva magát, mint mostanában mindig. Anyám unottan bólintott, csak ideiglenesen, mondta, de látszott rajta, hogy megkönnyebbült, ahogy apám is. Nem kell költözni, nem lesz nagy változás, nem kell megzavarni egyelőre senki kényelmét. Én is megnyugodtam. Tulajdonképpen semmi nem lesz más holnaptól kezdve.

2010. október 25. hétfő

Egészen jólesett, hogy ma suliba kellett jönni. Nagyon hosszú és fárasztó volt a hétvége, főleg így, hogy otthon ültem, és segítettem a szüleimnek a házasságukat gyászolni, ahelyett hogy kimozdultam volna. Végülis még mindig büntetésben voltam a gólyabál meg a gyík miatt, csak ezt senki nem mondta ki. De azért anyám is tudta meg én is, hogy jókora pofátlanság lett volna valamerre eltekeregni.
Amúgy is szívesebben jön az ember suliba, ha rendesen el van készülve. Hát én ilyen rendben sulikezdés óta nem voltam, történelemből még jelentkeztem is, hogy felelni akarok. Feleltem is egy tízest.
Napsütéses, jókedvű nap volt, meg amúgy sem kívánkoztam haza, ezért beugrottam a Mikibe, aztán átsétáltunk a parkba, pufulecet ettünk, mert úgy döntöttünk, retró napot tartunk. Mondtam a csajoknak, hogy ma van a tárgyalás napja, Márti azonnal bólintott, és kérdezte, hogy sietek-e haza. Mondtam, hogy egyáltalán, erre elvigyorodott, hogy akkor menjünk a terembe, hallgassunk retró zenét youtube-ról. Megvolt, táncoltunk is, tényleg jó kedvem lett, aztán anyám utánam telefonált, és hazamentem.
Egy hatalmas pizza várt, plusz a mentegetőzés, hogy nem volt ideje főzni. Persze tudom, hogy anyám utálja, ha ilyen kaját eszem, azt is tudom, hogy spórolni kell mostantól, sőt azt is, hogy összeüthetett volna valamit, mire hazaérek. Így azért jobb volt, betettem egy táncos filmet a DVD-lejátszóba, bepakoltuk a pizzát a tévé elé, előkerült egy kóla is meg egy tábla csokoládé. Akkor értettem meg, miért is mentegetőzött. Valahogy muszáj volt álcázni azt, hogy ünnepelünk…