Nyakkendőt kötöttem

Ünnep ez a nap, s ünnep volt hajdanán,
mikor izgatottan az iskola ajtaján
beléptem egy reggel, nem kócosan, rendben,
s ott találtam magam egy zsúfolt tanteremben,

hol a polcok, s táblák fel az égig nyúlnak,
kis fejemben korán magas vágyak gyúltak,
felnőni majd egyszer, és elérni mindet…
De most még más várt rám, szép hófehér inget

tűrtem a nadrágba, és megszállt a mámor,
valaki ott elöl már első nap számol,
anyám büszke volt rám, hiszen felnőtt lettem,
ahogy gallér köré nyakkendőt kötöttem.

Kéket. Úgy imádtam, s a dobot az övön…
Világot megváltok, nem marad kő kövön!
„Egyelőre ülj le, s figyelj oda nagyon.”
Anyám kérte tőlem, s én inkább ráhagyom,

hadd mondjanak nekem olyat, mit nem tudok…
S bizony kiderült, hogy a világ nagy titok,
amit megérteni nyolc év is kevés lesz,
s néha majd keserű, s olykor keserédes.

Nyakkendőt kötöttem, ma is, igen, újra,
ráléptem hát ma is ama régi útra.
Nem ugrottam fürgén járdarepedést át,
lomha, fáradt léptet emlékezés diktált.

Krétapor illata és a gyereklárma,
osztály vigyázz, jelents, ki nem jött el már ma.
Itt vagyok, tanárnő, húsz év hiányzásért
nem kapok rossz jegyet? Bár a feddés rám fér.

Itt vagyok, hallgatok, fülelek, figyelek,
hadd legyek még egyszer csak egy napra gyerek.
Hadd koptassam újra ezt a régi padsort,
mely nyolc éven át második otthonom volt.