A Hold vonzásában

Ma ismét fényesen és kövéren bámult be a félig leeresztett redőny résein a korán kelő Hold. Tudom, fényével bejárja a szoba minden zugát, mire a vöröslő hajnal álomra kényszeríti.
Kemény párnámat már számtalanszor átpüföltem, átforgattam, de nem talál megfelelő fekvést fejem. Végül lemondó belenyugvással hátamra fordulva az ablak alatt lévő ágyamban, belebámulok a Hold arcába. Merengő szemeim úgy csüngtek a hatalmas gömböcön, hogy kicsordultak könnyeim. Pislogtam párat, majd újra szemlélni kezdtem az égi vándort. Hihetetlen varázslatot láttam…
A tündöklő korongon hegyek, völgyek, folyók, erdők és apró házak nőttek. Színek hada töltötte ki minden apró részletét. Kikerekedtek szemeim és hitetlenül kémleltem az elém táruló nyüzsgést. Minél jobban mustráltam e misztikus képet, annál közelebb kerültem. Minden egyre nagyobb lett, én pedig egyre súlytalanabbul lebegtem, még egy fenyőág arcomhoz nem csapódott, ami kizökkentett egyensúlyomból, így elterültem a méz illatú füvön, ahol farkas szemet néztem egy gyilkos galóca pöttyeivel. Lassan feltápászkodva körbe néztem. Fürkésző tekintetem egy ösvényre tévedt, ami megbújva nyújtózott a buja növényzet között. Óvatosan ráléptem. Nem képzelődtem, tényleg ott volt. Kíváncsian indultam el és követtem a kanyargó utat, mely kifelé vezetett az erdőből. Borzongva tipegtem ki az erő széli rétre, mert blúzom alá kapott a lágyan simogató szellő. Ez itt a mennyország, gondoltam, mert még ilyen virág-kavalkádot nem láttam. Talán a Földön nincs ennyi szépség! Egyszerre nyílt margaréta, pipacs, gólyahír, nefelejcs, százszorszép, mezei szarkaláb, gyöngyvirág, pitypang és még temérdek virág. Apró méhek gyűjtögették a nemes nedűt végtelen szorgalommal, tudomást sem véve botladozó lépteimről.
Ahogyan végig siklott a mezőn tekintetem, megláttam a völgyben megbújó apró házak szalmatetejét. Kíváncsisággal telten szaporáztam meg lépteim, hogy minél előbb beérjek a házak közé. Elámultam magamon, hogy nincs bennem cseppnyi félelem sem, csak akadálytalanul hajt a kíváncsiságom az ismeretlen felé.
Amint kiléptem a házak takarásából, meglepett asszonyok néztek rám riadtan, munkájukat abba hagyva. Barátságos mosolyt képeztem arcomra, hogy leplezzem izgalmam és közéjük léptem, egy „Szép napot” köszönéssel. Na, most lett csak meglepődés! Szép napot? Néztek rám elképedve. Talán: „Szép Holdat!” Javítottak ki szinte egyszerre megszólalva. A mosoly ráfagyott az arcomra egy pillanat erejéig, de aztán vízhangoztam én is a köszönést. Az asszonyok között volt egy igen idős anyóka, akinek derekán tiszta fehér kötény ékeskedett, még a többiek színes-virágosat hordtak. Ez az anyóka oda lépett hozzám és betessékelt a legközelebbi házba. Sem kívülről, sem belülről nem fedeztem fel különbséget a mi kis paraszt házaink és e ház között. A ház fő helyén természetesen a búbos kemence állt. Az anyóka leültetett a fehér abroszos asztalka mellé és megkínált a még gőzölgő, frissen sült cipóval, amit az imént vett ki a kemencéből, mellé saját készítésű vajat kínált. Egyél szentem! Biztos megéheztél a hosszú úton! –szólt hozzám kedves hangján. Bátortalanul nyúltam az étel után, de az anyóka mosolyogva bólogatott, így hát neki láttam az evésnek. Miközben jóízűen ettem, hogy honnan, azt nem tudom, de az asztalon termett egy kancsó, illatos tejjel töltve. Az anyóka még mindig mosolyogva töltött belőle egy virágmintás, zománcos bögrébe. Életemben nem ittam még ilyen finom tejet, motyogtam fehér bajusszal az ajkam körül. Anyókám elégedett somolygással nyugtázta a dolgot. Kitelt hassal nyújtózkodtam a faragott széken és bevallom, igen csak elálmosodtam. Pihenj csak le nyugodtan a kemence padkára kicsit! Dorombolta az anyóka hangja, miközben elrendezte a birkaszőrt a fekvéshez. Nem kérettem magam, eldőltem, mint egy lisztes zsák és pillanatokon belül az igazak álmát aludtam.
Fülsiketítő sípolásra riadtam. Rémült tekintettel pásztáztam a környeztem, még szemem megszokta a félhomályt és felismertem a szobám falait, bútorait. A telefon ébresztőjét kinyomtam, majd visszahanyatlottam párnámra. Gondolataim úgy cikáztak, mint a villámok nyári vihar idején. Döbbent öntudattal gondolkodtam és igyekeztem helyre tenni magamban a történteket. Már a forró kávét kortyolgatva jutottam el odáig, hogy ez egy igen valóságosnak tűnő álom volt és az álmomban szereplő anyóka nem volt más, mint a rég örök nyugovóra tért Nagyanyám.