2010. november 2. kedd
Mégiscsak a röhögés az, ami helyre tudja hozni az elcseszett dolgokat. Például tegnap. Egyébként teljesen átlagos halottak napja, gyertya- és szélszagú, nyirkos, fekete. Állunk a sírnál, zsibbad a lábunk, nézzük, hogy csorog be a rögök közé a fehér viasz. Tényleg van valami hátborzongató a gyertyákban. Nem ezekben a gusztustalan fémtetejű mécsesekben, hanem a vékony, áttetsző kis rudakban, ahogy körberakjuk vele a sírt, óvatosan, nehogy felfüstölje a márványt. Amúgy unalmas. Mindenki próbál minél nyomorultabbnak látszani és minél nyomorultabbul érezni magát. Csakhogy egy idő után, amikor észreveszed, hogy körülötted mindenki ezt csinálja, viccesnek kezd tűnni a dolog. És akkor jaj neked. Mert ha egyszer rádjött a vigyorgás, az nem múlik el csak úgy. Sőt. Templomban és temetőben, ahol ugye szörnyű tapintatlanság elröhögni magad, egy idő után minden rohadt viccesnek tűnik: a tömegsíron ugráló verebek, a nénik kilógó kombinéban, az imák egyes sorai, de ha az ember nagyanyja letesz a sírkőre egy gyufát, amin egy melltartó nélküli nő fényképét nyomtatták, akkor már nem lehet elviselni az ingert. Egy darabig néztük, ahogy komor arccal, sóhajtozva köszöni meg a sírhoz látogatóknak a kedvességüket kezében a gyufával hadonászva, de amikor egy kislány az anyukája öléből a gyufásdoboz után is kapott, nem bírtuk tovább, és kuncogni kezdtünk. Egyszerre három lesújtó pillantást küldtek felénk, mi meg összenéztünk, aztán gyorsan hátat fordítottunk egymásnak, mert félelmetes, hogy a másik röhögőgörccsel küzdő ember szeméből ilyenkor a legjobb poénokat lehet kiolvasni. Álltunk egymás mellett, félrefordított fejjel, és közelebb voltunk egymáshoz, mint bármikor a hétvégén… Kinga meg én.
Kingát, az unokatesómat egy ideje nem láttam, az utóbbi két nyáron elkerültük egymást mamánál, ezért nagyon meglepődtünk, amikor most először szembeállítottak minket. Cica, volt az első gondolatom, méghozzá a durvábbik fajtából. Kincső és Márti cicának hívják az ilyen csajokat: festett szőke haj, szűk farmer, csizma ízléstelenül magas sarokkal, smink, pengevékony szemöldök. Néha elsétál mellettünk egy-egy a parkban, és kicsit megbámul. A csajok ilyenkor halkan miauznak egyet utána. És most nekem van egy ilyen unokatesóm. Szenzációs. Én se tetszettem jobban neki, a pólómra nézett, és elfintorította az arcát. „Nálatok ez a divat?”, kérdezte. „Na gyere”, azzal odahajolt hozzám anyáskodva, és belemarkolt a hajamba. „Megcsinálom a frizurádat, úgy nézel ki, mint egy boszketár.” Nem is tudtam, mi háborít fel jobban: az, hogy csak úgy hozzámér, az, hogy csak mert három évvel idősebb, azt hiszi, máris tudja, milyen hajat akarok, vagy az, hogy úgy beszél magyarul, hogy alig értem. Esküszöm, mint egy román, akit a múlt héten kezdtek tanítgatni. „Honnan tudod, hogy nem vagyok az?” kérdeztem vissza, és közben próbáltam utánozni a beszédét, de elég szarul sikerült. „Boszketár? Mé, az vagy?”, de már nem is figyelt, pukkasztott egyet a rágójával, és elfordult. „Miau”, mondtam a bajszom alatt összeszorított fogakkal.
És ez ment egész hétvégén. Kivéve persze az anyáskodást. Ami azért szerencsés, mert meg is öltem volna, ha még egyszer úgy néz rám, mint egy nyomorult kis taknyosra, aki nem tudja eldönteni, hogy akar kinézni. Ezután egyenrangúként kezelt, ahogy én is őt. Csak éppen nagyon utáltuk egymást. Ha csak kiszaladt egy román szó a száján, visszakérdeztem: „Ce spui?”. Ő pedig minden cuccomra megjegyzést tett, és amikor egyszer odasziszegtem neki, hogy megnyuvasztom, akkorát röhögött, hogy kivörösödött a képe. „Nem értek parasztul”, nyögte fuldokolva. Folyton esemesezett a pasijával, de közben olyan résztvevő képpel bámulta anyámat, ha sóhajtva a válásra utalt, hogy kezdtem azt hinni, hogy árvaházi leszek, mert Kingát viszi haza helyettem.
De most más volt. A sírnál a pornógyufa fölött két kölyök voltunk röhögőgörccsel, beszorítva egy kezeslábasba, ebbe a hülye gyászos helyzetbe, ahonnan minduntalan kidagadtunk. És mindenki ellenünk volt, mert ezt senki nem értette. Csak mi egymást. Jó volt.
A hétvége amúgy anyám fájdalmainak jegyében telt, mindenki azon igyekezett, hogy őt szórakoztassa, ő meg azon, hogy minél jobb képet vágjon az egészhez, anélkül persze, hogy bárki is azt hihetné, túl könnyen veszi ezt a válás-dolgot. Nagyon az agyamra ment. Mama édes volt persze, csak néha fárasztó, adott egy rakás pénzt, és közben folyton azt szajkózta, hogy minden pénzét szétosztaná közöttünk, mert minket nagyon szeret. Szinte várta, hogy lefotózzák, ahogy a kezünkbe nyomja a bankjegyeket, és kiírják az újságba, milyen nagylelkű ez a szegény özvegyasszony. Az egyetlen igazán jó fej Orsi volt, az anyám húga. Megdicsérte a csuklószorítómat és a tornacipőmet, kérdezett a táncról, és megvédett egyszer, amikor Kinga szivatott. Rászólt, hogy ne bántson, mert ő is székely. Ezt persze csak úgy poénból mondta, de van valami a dologban, ő Gyergyóba ment férjhez, és egy kicsit tényleg székelyebb a többieknél, anyámnál is, mert anyám ilyenkor erőlködik ezerrel, hogy ne látsszon rajta, mennyi ideje él Szentgyörgyön. Orsi természetesebb, azt hiszem, jókat tudnánk beszélgetni, ha gyakrabban találkoznánk.
Tegnap éjfél körül értünk haza, ezért ma egész nap bamba voltam, táncra sem mentem, aludtam egész délután, most meg nem tudok lefeküdni, pedig már az összes házimat is megcsináltam. És már a naplót is megírtam. Teszek még egy próbát. Lefekszem.
2010. november 3. szerda
Mondtam Andinak, hogy a hétvégén nem írtam. Azt is mondtam, hogy bepótoltam tegnap. Mosolyogva bólintott, és azt mondta, minden rendben, de azért nem árt, ha megfigyelem, hogy minél később írok le valamit, annál jobban megváltoznak az érzéseim az eredeti helyzethez képest. Nem tudom, hogy mit vár tőlem. Azt akarja, hogy ilyen rögeszmésen jegyzeteljek? Ha valaki mondjuk hozzám szól, gyorsan írjam le a naplómba a kérdést, csak azután válaszoljak?! Mondtam neki, hogy pötyögök, azt mondta, jobb lenne kézzel, mert gyorsabb. Mondtam, hogy nekem nem gyorsabb, mert sokat csetelek. Ezen kacagott egyet, és azt mondta, oké. Pedig én komolyan mondtam.
Ez amúgy nem volt túl izgalmas nap, a suliban majdnem elaludtam, mindenki olyan bamba volt, kint zuhogott az eső. Megint egy hülye taknyos délután! Ráadásul Andi miatt a terembe se mentem ki. Holnap beszaladok a Mikibe, ezek már biztos azt hiszik, meghaltam.
2010. november 4. csütörtök
Márti azzal állt elő, hogy hozott valami csúcsszupercsászár zenét, amire táncolni kéne. „Kurvajól szól”, magyarázta, „pedig 94-ben vették fel. Majdnem húsz éve, bazmeg!” Az valami nagyon beteg diszkózene lehet, gondoltam megnyúlt képpel. Mit akar ez tőlünk? „És milyen szám?” kérdezte Kincső szigorúan. „Rage Against the Machine. Hallottál róla?” Kincső döbbent arccal bámult vissza rá. „Az nem ilyen rokkerpólókról ismerős nekem?” „De, pontosan”, mondta Márti, és elégedetten vigyorgott hozzá. Itt valami komoly baj van, gondoltam, és előre élveztem, hogy Kincső mennyit fog kínlódni, míg lebeszéli róla. Hogy is jut Mártinak eszébe, hogy rockra táncoljunk a kilencvenes évekből?!
Persze neki lett igaza. Betette a számot, és mutatott egy-két mozdulatot. És nagyon jól nézett ki. Úgy megkívántuk, hogy erre táncolhassunk, hogy csorgott a nyálunk. Márti mindig eléri, amit akar. Mintha varázsolna vagy ilyesmi. Egész nap ez a szám volt a fejemben. Hallottam, hogy ugyanazok a sorok ismétlődnek, csak nem tudok annyira angolul, hogy így hallás után megértsem. De azért dúdoltam, úgy dallamtalanul és halandzsául, ahogy lehetett, annyira eleven volt a fejemben a ritmus.
Leültem földrajzot tanulni, hogy legalább abból legyen meg a jegyem, ha felelek a térképnél. Mi a frász az a Hindusztán? Valami félsziget. Egyáltalán ezt írtam a füzetbe? Lényeg, hogy az atlaszban sem találtam. Erről eszembe jutott a megoldás. Felhívom Orsit. Ő földrajzot tanít, biztos segíteni fog. Elkértem anyától a számát, és felhívtam, azt hiszem, örült. Megmondta, hogy az India, és kérdezte, hogy vagyok. Meséltem, hogy utaztunk haza, és hogy új táncot tanulunk RATM-re. Azt mondta, hallott a zenekarról, de nem ismeri. Érdekes. Pedig az ő idejében lehetett menő. Aztán kellett menjen, mert Máté rosszat álmodott, és ilyenkor mesét kell neki olvasni. De megkért, hogy vegyem fel messengeren, és majd küldjem át a számot.
Leültem a gép elé, beléptem messre, rákerestem a dalszövegre. Aztán eszembe jutott, hogy le is tölthetném. Igaz is, miért ne. Úgy aludtam el, hogy a hangszóróimból egészen halkan ez a ritmus csorgott.