Az evangélium kommentárja 6. rész

További bevezető megjegyzések 5.

Kanyarodjunk vissza ismét a létezés létrejöttéhez. Az (örök) lét, az abszolút lét, létrehívja a létezőket, kik eztán már maguk is abszolútak, vagyis függetlenek és szabadok, és létezésük örök, hisz az öröklétből fakadtak. Az így létrehívott abszolút, örök és szabad létező azzal a szabadsággal ruháztatott fel, amivel már önálló létezést is kialakíthat. S bár ez a lehetősége léte igen méltó minőségből fakad, mégis választania kell, és örökkön választania kell, hogy abszolút, önálló és független létezést akar, vagy igazodik-e létrehívójához.
Ha igazodik, olyanná kell változnia, mint ő. A lét antológiailag előzi csak meg a létezést, de nem volt előbb a létrehívó a létezőtől, ám abból fakad örökkön. Ha létrehívójának hátat fordít, ha létrehívójától elszakad, létezését eztán önállóan kell élnie. Ez azzal a komoly problémával jár, hogy az önmagában lévő attribútumokat meg kell ismernie, létezését teljes egészében fel kell fognia, be kell fognia, át kell élnie, a benne létrejött létezést, meg kell ismernie. Ha ez csak részben sikerül, ha a létező nem ismer meg önmagában és a többi létezőben is mindent, vagyis az Egészet, az Egyetlent, a Létrehívó létét, akkor létezésén csorba keletkezik, létezése eltörik, lefokozott lesz. E lefokozott létezés megszüli azt a káprázatot, azt az illúziót, azt a hamis képet, ami által a létező „én” lesz.
Ez a létező már individuumként (egyénként) jelentkezik, individuumként él, és igényei, elvárásai lesznek, s létezése önmagát szolgálja csupán. Így válik ki az Egészből, a Teljességből, a Létből. Ez persze káprázat, a létező létalapjától totálisan megszabadulni nem tud, hisz abból van. Ám, ha a létező hátat fordít Létrehívójának, ha becsukja a szemét, ha nem kívánja mindenben és minden létezőben látnia Létrehívót, akkor élete bezárttá, elszigetelté válik. Vakságával önmagát taszítja el a közös, és minden létezőben élő Létrehívótól. A létező elvarázsolja magát, káprázat-világot tálal, „én” lesz, önálló gondolatokkal, érzésekkel, akarattal, önálló világlátással. Azt hisz, hogy, amit ő maga gondol, érzékel, akar, tesz, kreál, az a helyes. Nem tudja, hogy mindez énjéből fakad, aki abban a káprázatban él, hogy ő tud mindent, ő fontos mindenhez, s csak önmagáért létezik. Nem tudja, hogy az ajándékba kapott szabad, független, s abszolút létezést vissza kell ajándékoznia, fel kell ajánlania mindenkor létrehozójának, hisz abból van. Nem tudja, hogy a lét, s az abból fakadó létezés nem lehet más, mint csere, mint odaadás, mindkét fél részéről, mindenkor megnyilvánuló odaadás. A Létrehívó odaadja önmagát, létrehívja a létezőt, s a létező is ugyanezt teszi, azzal, hogy felajánlja, visszaadja létezését, hisz tudja, az igazán nem az övé. E csere által „működik” minden égen-földön.
Ha a létrehívott létező létezését nem tudja visszaadni (aki odaadja életét megtalálja azt, ígéri Krisztus), vagyis azt gondolja, akarja, kívánja, hogy létezése az övé, s azt kívánja, hogy létezése az övé maradjon, a csere (ami csak más szó arra, hogy Szeretet) nem tud létrejönni. Így a létező önmagában marad, s önmaga káprázat-világát alakítja ki, ám ez hamis, mert önmaga, lényegében nem maga, hisz létezése a Létrehívóé.
Ugyanígy a Létrehívó élete sem magáé, hanem szétosztja azt, hogy a létrehívott létezőkben valósuljon meg. A Létrehívó rendelkezni bír azon, ami ő maga. úr mindazon, ami benne van. Úr még függetlensége, és abszolútsága fölött is. A Létrehívó a létezőben él, s ekként a létező is a Létrehívójában élhet csak. Ez az örökös önátadás, és ön-odaajándékozás a Szeretet. A létező akként él igazán helyesen és ténylegesen, ha épp azt cselekszi, amit létrehívója bemutat! A létezés csak akkor egzakt valójában, ha önmagam odaajándékozásával mások létezést szolgálom.
Krisztus legfontosabb tanítása ez. Nem csak tanítja, hanem életével be is mutatja Igéjét: aki odaadja életét, megtalálja azt. A létező abszolút, szabad és független, létezése akkor marad abszolút, szabad és független, ha mindezeket felajánlja, a Létrehívónak odaadja létezését azzal, hogy az nem az övé, csupán ajándékul kapta.
A Létrehívó a létezőkben él, úgy, hogy ezen ajándékozási csere a létezőknek szól, hisz a Létrehívó a létezőkben él. Ha a létezők egymást ajándékozzák saját létezésükkel a bennük jelen lévő Létrehívó aktusát gyakorolják, vagyis szeretetét szülik újra és újra, s ezzel létrejön az eredeti isteni természet egzakt és valós rendje a létezők világában is. Létrejön az istenhasonlóságú élet, mely a Létrehívó örök aktusát utánozza: aki odaadja életét, hogy általa azoknak életük legyen.
„Én vagyok a jó pásztor, életemet adom juhaimért” – tanítja Krisztus, aki arról tanúskodik, hogy Isten hogyan szereti a létezőket, s köztük magát az embert. A Létrehívónak nincs személyes magánélete, nincs önélete, a létét nem önmagában éli, hanem létrehívottjaiban létezik. Tökéletes feltárulkozás és tolakodás nélküli jelenlét. Teljes transzparencia, és tökéletes immanencia. A létező vagy párja lesz ebben, és gyakorolja Létrehívója örökös aktusát (önátadás), vagy marad „abszolút, független, szabad” létező, aki azonban önmagában marad, mert önmagának él. E létező létezését önmagában éli, annak minden hátrányával együtt. E létező bír azzal a szabadsággal, és méltósággal, amit Létrehívója neki ajándékozott, a lét teljességéből nem esik ki, ha akarja, önmagában élhet, mert a Létrehívója épp olyanná alkotta, amilyen ő maga is. Abszolútnak szabadnak és függetlennek. De ebben az esetben, az ajándékozási aktus elmarad, így a Szeretet-csere cselekedete nem valósul meg maradandóan. S éppen amiatt nem, mert az abszolút szabad és független létezés csak annak visszaadásával, felajánlásával valósul meg igazán, hisz a Létrehívója által kapott létezéséről tudnia illene: az, nem is az övé igazán. Ami pedig nem az enyém, azt – mint talált tárgyat (József Attila) – visszaadom annak, akitől kaptam, s aki azzal megajándékozott. A Létrehívó ezért úr, még saját léte fölött is, mert nem tartja azt övének, hanem, mint talált tárgyat odaadja, hogy létrehívottjainak ekképp életük legyen.
Jézus Krisztus élete, köztünk való jelenléte és tanítása az élet odaadásáról, az én felszámolásáról, az ember valódi és igaz testi-lelki-szellemi magatartásáról szól. Krisztus biztatása arról az Istenről szól, aki életét örökkön létrehívottjainak ajándékozza – lemondva dicsőségről, hatalomról, erejéről és ítélkezésről. Az Atya a létezőkben él, s a Fiú – aki egy az Atyával – ebbe a világba a létezőkért jött, hogy biztosítsa őket Isten örökös szeretetéről.