Emlékeztek Smith tanár úrra? Biztosan, hiszen mindannyiunkat tanított, néhányunk szüleit is. No meg már Tony kis srácát is. Hiába, Tony mindenben első volt köztünk, a családalapításban is. De várjatok, visszatérek a Tanár úrra. Múlt pénteken futottam össze vele Phil boltjában. Első ránézésre olyan volt, mint mindig. Sportos testalkatú és magas. A szokásos fehér sportcipőjéhez világos farmert húzott, fehér pólójára világoskék inget vett. Bőre napbarnított, kék szeme szinte világított. Csupán a haja színe váltott évtizedek alatt hófehérre. És most mintha a tekintete is más lett volna. Muszáj volt megkérdeznem:
– Tanár úr, minden rendben?
Szája mosolyra húzódott, úgy válaszolt:
– Persze Chris, naná!
A válasz megnyugtató lett volna, de szemet szúrt Smith tanár úr zavart pislogása. Ti mit tettetek volna? Hosszas győzködés után rávettem, üljünk be Kate nénihez egy kávéra. Nehezen kezdett bele a sztoriba. Kerülte a témát. Előbb kérdezgette, mikor nősülök már meg, majd régi emlékeket idézett fel: együtt mosolyogtunk a régi középiskolás futball bajnokságok emlékein. Tudjátok, még mindig itt tanít a SaintElisabeth-i Központi Iskolában. Az iskola a település utolsó épülete az S41-es országút mentén. Mögötte kisebb tisztás van a közepén egy kisebb bokorcsoporttal, a tisztáson túl pedig a sötét erdő. Srácok, emlékeztek, mennyit fociztunk és baseball-oztunk azon a tisztáson?
Smith tanár úr idén áprilisban a negyven éves rutinjának megfelelve lépett be az osztályba, egyik hóna alatt a napló, másik hóna alatt a laptopja. Csodálkozva látta, hogy a leghátsó padban egy új tanuló ült. Egy koromfekete hajú, fekete szemű, boszorkányos szépségű lány.
A tanár úr hangja mesélés közben itt megbicsaklott. Játszani kezdett az üres csészéjével és percekig nem szólt semmit. Csak néztem Őt, és mintha egy ismert testben egy ismeretlen lélek költözött volna. Döbbenten szemléltem. Tán beleszeretett a lányba? Vagy egy régi szerelmének lánya, unokája foglalt helyet az utolsó padban? Végtelennek tűnő másodpercekig cikáztak a gondolataim, mire Mr. Smith láthatóan erőt vett magán, megköszörülte a torkát és folytatta a mesélést. Homlokán izzadtságcseppek jelentek meg.
A lány szépsége megbabonázta az öreg tanárt. Zavartan lapozta fel a naplót, melyben megtalálta a bejegyzést: Shounita Farillashikawa csatlakozott az osztályhoz, jelen év április 10-én. Shounita minden nap ott ült leghátul, sosem szólalt meg, sosem jegyzetelt, csak túlvilági szemével vizslatta a termet.
Bevallom, nem tűnt túl izgalmasnak a sztori. Kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet és bántam, hogy nem edzeni mentem inkább. Smith tanár úr bogaras lett, ami a meglett korára tekintettel nem is csoda. Az öregúr azonban folytatta a történetet.
A második héten történt. Meleg, napos idő volt, a tisztás és az erdő vidáman zöldelt. Smith tanár úr belépett a terembe és elkezdte az előadását. Minden úgy történt, mint negyven éve minden hétköznap. A diákok élvezték az előadást, a tanár úr pedig csak beszélt és beszélt lelkesen. A mindig néma és mozdulatlan szépség rezzenéstelen arccal ülte végig az előadást, míg egyszer csak…
Mr. Smith keze remegni kezdett, amikor ide ért a történetben. Bőre már izzadtságban fürdött, arca kipirosodott, füle mintha égett volna. Lassan, helyenként dadogva mesélte tovább az április nap történését.
A lány felállt. Combközépig érő fekete szoknyája látni engedte hosszú, izmos combjait. Ekkor tűnt fel: a lány közel két méter magas. A diákok némán figyelték a lányt, a közelében ülők állítják: egy pillanat alatt felforrósodott a levegő. A kis Scooty szerint a lány székének fém váza vörösen izzott. Mindenki hallotta: megdörrent odakint az ég. A lány elindult az ajtó felé, de mintha nem is lépkedett volna. Alig mozogtak a lábai, mégis gyorsan haladt az ajtó felé.
– Hová megy, gyermekem? – kérdezte Smith tanár úr, mire a lány hatalmas fekete szemét tanárára vetette.
– Ne tartoztasson. Mennem kell!
Shounita meg sem érintette a kilincset, csupán tekintetét vetette rá, az ajtó azonban nyikorogva mégis kinyílt. Mindenki némán ült a helyén. Tán Mr. Smith eszmélt elsőként. A lány után akart menni, de szeme sarkából mozgást látott a tisztáson. A lány haladt a bokorcsoport felé. Ami észveszejtő, hiszen az épületnek nincs is kijárata arrafelé! Hogyan juthatott ki? A tanár éltes kora ellenére kifutott a folyosóra. Csak másodpercekkel később vette észre, a kilincs formája beleégett a kezébe. Futtában pillantott vissza: a kilincs még mindig vörösen izzott.
– Mi történik itt? – tette fel magának a kérdést. Míg erre gondolt, észrevette az ember magasságú rést a folyosó falában. A rés szélei lángoltak, ami lehetetlen! A tégla nem kap lángra, talán csak sok ezer celsius-on. Észbontó! Az öreg kifurakodott a résen, a szemébe sütő naptól szinte semmit sem látott. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig csak pislogott, mire észrevette, hogy a lány eltűnt a tisztás közepén lévő bokorban. Minden erejét összeszedve odafutott a bokorhoz, de megbénult attól, amit látott.
Mr. Smith szinte önkívületbe került, amikor történetének ezen részéhez ért. Csak mesélt, egyre hangosabban, egyre nagyobb lendülettel, miközben pólóját és ingjét is átizzadta. A kávézó minden vendége minket bámult. Gondoltam, félbeszakítom és megnyugtatom kicsit, de el is hessegettem ezeket a gondolatokat. Hiba lett volna.
Amikor a tanár a bokorhoz ért, meglátta benne a Shounita magas alakját, a bőre azonban fekete volt! Korom fekete, mint a szeme és mint a haja! És ekkor már nem volt egyedül. Egy megállapíthatatlan formájú és anyagú valami mozgott a lány előtt, amivel vagy akivel szemmel láthatóan kommunikált. Mr. Smith semmire sem tudott felkészülni, erre a legkevésbé. Amikor szólásra nyitotta a száját, egy ütést érzett a tarkóján. Az utolsó, ami eljutott az agyáig az újabb mennydörgés hangja volt. Az öreg nem tudja, mennyi ideig fekhetett eszméletét vesztve. Amikor magához tért, lassan körbenézett. Az erdő felé nyomok vezettek, bizonyára lábnyomok. Amik a friss tavaszi zöld fűben csak azért látszottak, mert a fűcsomók apró lánggal égtek. A friss, nedves tavaszi fűcsomók! A Tanár úr óvatosan feltápászkodott. A tarkóját ért ütés miatt erősen szédült. Amikor nehezen felegyenesedett, újra megzendült az ég. Mr. Smith az erdő felé nézett, ahonnan egy apró fénypontot látott villámgyorsan felszállni. Ekkor újra elveszítette az eszméletét és csak másnap reggel tért magához, a megyei kórházban.
Mr. Smith izzadtan, zavartan forgatta kezében a kiskanalat. Soha, soha nem láttam ilyennek amióta ismerem. Pedig, azóta ismerem ezt a kedves öregurat, mióta az eszemet tudom. Most mit tegyek? Megnyugtassam? Beszélgessek vele tovább? Ezek jártak a fejemben, amikor – mindenki csodálkozására a derült ég ellenére – megdörrent az ég odakint.
Mr. Smith eszméletét vesztve esett be az asztal alá, a kiskanalat maga mellé ejtette. Átugrottam az asztalon, feje alá tettem a táskáját, és akkor megláttam. Kézfeje púderezve volt, mert nagy része koromfekete. Talpa alatt a kávézó padlója lassan, békésen parázslani kezdett…