Fekete vér?

1. fejezet

– Ne menj még! – kérte Gábor.
– Megyek, – mondta Barna bosszúsan.
– Még csak most kezdődik az igazi buli – győzködte Gábor, kevés sikerrel.
– Nézd, Gábor, engem nem késztet maradásra, az, hogy a következő egy-két órában megihatok ingyen és bérmentve még kettő-három konyakot, és kitudja hány sört. Ha szomjas vagyok meg tudom venni magamnak. Nem dob fel, ahogy az évértékelésben megbecsülték az elmúlt évben kifejtett erőfeszítéseimet. Különben sincs kedvem azért maradni, hogy a máris sok alkoholt fogyasztott kollégák rajtam köszörüljék az amúgy is elég éles nyelvüket.
– Ne butáskodj már Barna, túl érzékeny vagy.
– Az lehet, de nem hülye – mondta ingerülten, és elindult kabátjáért.
Most már kezdte elveszíteni türelmét Barna, pedig a cégnél Gábor volt az egyetlen barátja. A többi munkatársával is szeretett volna kijönni, meg is tett ezért mindent, nem sok sikerrel. Keserűség volt a lelkében, mert úgy érezte Ő mindent bevetett az idei évben, a lehető legnagyobb profit érdekében, de valahogy az általa elért eredményekért mindig más aratta le a babért. Ezt csak annak tudta elkönyvelni, hogy a származása miatt teszik mindig a sor végére. Lehet, hogy ez nála már üldözési mánia, de a tények ezt igazolják.

– Azért, maradhatnál, legalább miattam, mert ha Te nem vagy itt, akkor engem kezdenek ki a többiek – most már könyörgött barátja.
Gábor homo szexualitása köztudott volt a munkatársai között, mert nem titkolta. De nem tudta feldolgozni, hogy a többiek még nem nőttek fel a másság elfogadásához. Egyedül Barna volt, aki úgy bánt vele, mint bárki mással.
Egy hét különbséggel kezdtek dolgozni ezen a munkahelyen, és mint ebben a környezetben újaknak, kézenfekvő volt a megoldás, hogy egymás társaságát keresték, reggelinél, ebédnél. Az együtt töltött idő alatt összebarátkoztak. Eleinte Gábor nem vette észre, hogy Barna roma származású, pedig, meg voltak rajta népcsoportjára jellemző vonások. Származásának felismerését nehezítette, hogy a bőre világos, haja pedig barna volt. Gáboron a homoszexualitás nem látszott, még mozgásán és hanghordozásán sem.

– Nézd Gábor, lehet, hogy Te el tudod fogadni ezt a társaságot, de Én hosszútávon kiütést kapok tőlük. Egész eddigi életemet úgy éltem, ha észrevettem, hogy valaki segítségre szorul, kérés nélkül azonnal segítettem. Eddig az sem érdekelt, hogy viszonzásul, Én nem várhattam ugyanezt el. Azóta rájöttem egyetlen olyan ember sem érdemli meg a figyelmet aki, senkivel és semmivel nem törődik saját magán kívül – fűzte tovább gondolatát Barna. – Kollégáink sajnos ilyenek. Azt mondom neked, ha nem akarsz magadból hülyét csinálni, akkor Te is itt hagyod Őket.
– Lehet, hogy igazad van, de Én szeretek bulizni, nem biztos, hogy ezekkel, de nekem kell a pörgés, mert különben unatkozom, és akkor úgy érzem, hogy már nem is élek.
Próbálta igazolni alkoholizmusát Gábor. Tudta, hogy barátja jól ismeri, és még szenvedélyproblémáival együtt is el tudja fogadni a döntését. Mert már döntött, lesz, ami lesz, marad a nem szeretett társaságban, legfeljebb megpróbálja kikerülni a konfliktusokat, ebben már amúgy is nagy tapasztalatot szerzett, köszönhetően kedves kollégáinak.
Ekkor Barna már felvette a kabátját a széke támlájáról.
Gábor utolsó mondatait elengedte a füle mellett. Azon gondolkodott, hogy innen a Nagyvárad térről, akár gyalog is hazamehet. Kőbányai lakása, kilométerben nincs is olyan messze. Igaz keresztezni kell a Hungária körutat, át kell vágni a Népligeten, de, ha az éjszakai járatokra vár, nem biztos, hogy hamarabb haza ér. Mellesleg el kell viselnie a buszon lévő, kellemetlen utastársakat.
Az idő nem rossz, ahhoz képest, hogy december közepe felé járunk. Nem volt hideg, még így éjfél előtt sem. A ruházata az évszakhoz képest kicsit vékony, de ha elég tempósan gyalogol, úgy is kimelegszik, otthon a lakása meg meleg lesz, így nem kell tartania a megfázástól.
– Akkor, szia – fordult oda Gáborhoz
– Hát mégis elmész – kérdezte, – pedig azt hittem sikerült meggyőzni, hogy itt maradj. – mondta Gábor, de érezte, hogy Barna már régen nem figyel rá.
– Egyikünknek sem lenne jó, ha maradnék – nyújtotta visszautasíthatatlanul a kezét Barna, mert tudta, hogy akkor elrontaná barátja szórakozását, pedig legszívesebben kirángatta volna kocsmából.
Kezet fogtak, és már egy szót sem szóltak.

2. fejezet

Barna sapkát húzott, mert, vékony szálú, és ritka haján keresztül megcsapta fejbőrét a hideg. Elindult hazafelé az Üllői úton, de első pár lépésnél már érezte, hogy a nadrágja szárát is átjárta a mínusz egy-két fokos levegő, pedig nem is fújt a szél.
Öltözékére nem túl sokat adott, pedig megengedhette volna magának, egyedül élt a keresetéből, ami a mai viszonyok mellett, nem is volt kevés, de iskolai végzettségéhez képes, saját elképzelése szerint lehetett volna több is. Az anyagi dolgok nem érdekelték, viszont valósággal kiborult azon, ha erkölcsileg nem ismerték el, ezért is hatott rá így a mai este.
Farmernadrág volt rajta, amit nem a vastagsága szerin választott, csak azt vette figyelembe, hogy jól nézzen ki, és ne legyen túl drága. Felsőtestén most azért viselt fehér inget és kardigán, mer az évzáró bulira nem akart pólóban menni. A felöltője sem volt hivalkodó, csak egy egyszerű fél combig érő szövetkabát. Öltözékét inkább a praktikusság határozta meg, mint a divat. Pénzét, ha tehette a hobbijára költötte. Minden szabadidejét olvasással töltötte. Mégsem tudott annyi könyvet vásárolni, amennyit szeretett volna, egyrészt, mert a jó könyvek igen drágák, másrészt mert, nem fért kis lakásába több könyv. Inkább eljárt olvasni a közeli könyvtárba.
Kedvenc időtöltése az volt, hogy az olvasósarokban leült, egy általa jónak vélt könyvel, és olvasni kezdett. Közben figyelte a betérő embereket, megpróbálta kitalálni, hogy ki melyik sorban kezd el keresgélni magának. Szépirodalom, krimi, fantasztikus regények. Több-kevesebb sikerrel el is találta, hogy milyen karakter mit olvas.

Kabátgallérját felhajtva megindult az aluljáró felé, közben ezer gondolat cikázott a fejében. Próbálta elfelejteni az előző félórában történteket. Inkább azon gondolkozott, hogy tudna ismét összetalálkozni azzal a lánnyal, aki legutóbb megszólította a könyvtárban. Nagyon csinos, és szép volt. Nem is merte volna megszólítani, ha nem hozzá fordult tanácsért.
– Tudnál segíteni – kérdezte
Szinte remegett a lába, amikor a szemébe nézett, pedig volt már dolga lányokkal korábban is. Igaz Ők az osztálytársai voltak az egyetemen. Bulikon is találkozott már néhánnyal, de azokat bemutatták neki. Hirtelen meg sem tudott szólalni, mert attól félt, hogy észreveszi a hangjában a remegést. A szíve a torkában dobogott.
– Miben tudok segíteni – mondta bízva benne, hogy nem érződött hangjának remegése.
Ez alatt amennyire lehetett észrevétlenül végignézett a lányon. Amit látott olyan benyomást tett rá, hogy szomorúan megállapította magában – „ez a lány nem az én súlycsoportom”. Öltözködésén látszott, hogy figyeli a divat változását, és biztosan nem turkálóból vásárol. Mivel ahhoz, hogy ilyen jó ruhákba tudjon öltözni, sok pénz kell, és látva fiatalságát, még nem lehet olyan jól fizető munkahelye, ami ezt lehetővé teszi, ebből arra következtetett, hogy jó módú szülei vannak. Nem mintha ebben az esetben, ez jelentőséggel bírt volna.
– Jaj, ne haragudj, hogy így leszólítalak, és még be sem mutatkoztam, Vágó Melindának hívnak – kedvesen előre nyújtva tartotta a kezét, és úgy nézett, hogy elolvadt tőle Barna.
– Én – nyögte ki nehezen, közben gondolkodott, mit is kéne mondani, ha annyit mond, Barna vagyok, akkor kapásból bunkónak tartja, ha megmondja, hogy Farkas Barnának hívják, kiderül a származása. De végül is ez miért baj – gondolta.
– Farkas Barnának hívnak – és megfogta a felé nyújtott kezet, ami úgy eltűnt a sajátjában, mintha beleolvadt volna.
Semmi meglepetés nem látszott Melinda arcán, a név hallatán. Nem azonosította a nevet egy népcsoporttal, vagy nem érdekelte származása.
– Örülök, hogy megismertelek – mondta, és körbe pillantott, mert úgy érezte, mindenki őket nézi. Tévedett, könyveket kerestek a polcokon, vagy mélyen belemerültek az olvasásba az erre berendezett sarokban – és…és szeretném visszakérni a kezemet. Ne érts félre nem kellemetlen, hogy fogod.
– Jaj, elnézés, ne haragudj, miben is segíthetek? – kérdezte, még mindig elég zavarban, de sikerült elengedni a kellemes kezet.
– Elfelejtettem megkérdezni a pultnál, hogy meddig vannak ma nyitva, és lusta voltam visszamenni, ezért szólítottalak meg.
– Fél óra múlva zárnak.
– Akkor sietnem kell kiválasztani valami jó könyvet.
– Ha gondolod, szívesen segítek – mondta Barna nem kevés hátsó gondolattal.
– Köszönöm, de ilyen hosszú ismeretség után nem hiszem, hogy tisztában lennél olvasási szokásaimmal – élcelődött Melinda.
Közben Barna is kezdett feloldódni, megszűnt a lábában a remegés, és szívdobogása is lassult. Úgy érezte nem szabad elengedni ezt a lányt.
– Ha elmondod, mit szeretsz olvasni – próbálkozott Barna – már is tudok segíteni.
– Az valóban lehet, de mire elmondom, bezár a könyvtár.
– Megint neked van igazad – mondta Barna, de már nem volt zavarban.
– Gyakran jársz ide? – kérdezte.
– Két-háromhetente, de a szakdolgozatom miatt kénytelen vagyok más könyvtárakba is járni – mondta Melinda kedves mosollyal az arcán.
– Miről írsz szakdolgozatot – kérdezte, bízva benne, hátha ez segít még közelebb kerülni hozzá.
– Kapcsolatteremtésről.
Ezen erősen meglepődött, erre nem számított, és félve gondolt arra, lehet, hogy ő most kísérleti alany. Ezért kicsit támadóan szólalt meg ismét.
– Jól sikerült a kísérlet.
Ijedt pillantással kapta felé tekintetét Melinda, hirtelen nem fogta fel, hogy mire gondol.
– Ezt most miért kérdezed.
– Hát nem a szakdolgozathoz gyűjtesz így anyagot? – kérdezte némi örömmel a szemében, mert rájött, hogy rosszul következtetett.
– Jaj, ne butáskodj, most esett le mire gondoltál. Van ehhez megfelelő irodalom, és nem szorulok rá az ilyen jellegű anyaggyűjtésre. Különben is Te rossz alany lennél hozzá.
– Miért – kérdezte majdnem sértődötten Barna.
– Mert veled nagyon könnyű kapcsolatot teremteni, nyílt vagy őszinte és alkalmazkodó.
– Köszönöm. De, hogy állapítottad ezt meg ilyen gyorsan, ebből a pár mondatból, amit váltottunk – kérdezte, egyre inkább felnézve Melindára.
– Mert ezt tanulom, és pár mondatból fel kell ismernem, hogy kivel lehet könnyen, és kivel, nehezen kapcsolatot teremteni.
Most már úgy érezte, a szépsége háttérbe szorul okossága mellett. Kedvessége pedig úgy megragadta, hogy akár csúnya is lehetne, Ő akkor is szépnek látná. Ráadásul még szép is, de még mennyire.
– Ezt a könyvet kiveszem, jó lesz kikapcsolódásnak, ha dolgozat írása közben engedélyezek magamnak egy kis pihenőt – mondta és elindult a pult felé.
– Kikapcsolódás képen valamikor nem találkozhatnánk ismét – Kérdezte Barna, és bizakodott a pozitív válaszban.
– Nem lenne ellenemre, de megfogadtattam magammal, amíg nem fejeztem be a szakdolgozatom addig nem bonyolódom semmibe, senkivel – monda, és közben nagyon kedvesen mosolygott.
– Legalább azt áruld el, hogy melyik iskolában tanulsz, ha nem titok – próbálkozott rendíthetetlenül Barna.
– A Budapesti Kommunikációs és üzleti Főiskola kommunikációs szakán vagyok végzős – és szüleim biztos nem lennének boldogok, ha nem sikerülne megfelelő eredménnyel befejeznem – de ezt már nem mondta ki hangosan.
– Akkor mikor találkozunk legközelebb – erősködött tovább, mert már érezte, hogy nem közömbös Melindának sem, hogy hová alakul ez a kapcsolat.
– Ezt bízzuk a véletlenre, Te már úgy is többet tudsz rólam min Én rólad – mosolygott biztatóan Melinda.
Már kínt voltak a könyvtárból.
– Most, esetleg, hazakísérhetlek?
– Autóval vagyok, de ha nem nagy megterhelés a parkolóig szívesen megyek veled, – és már indult is.
Sajnos az autó túl közel volt így fél perc alatt odaértek, Melinda beszállt, és indított, letekerte az ablakot kedvesen kiszólt – köszönöm a kíséretet.
– Szia – búcsúzott Barna.
Melinda már csak kiintett az ablakon, gázt adott, és kigurult a parkolóból.

Majd nem elesett, megbotlott a járdaszegélyben a pénzverde előtt. Most eszmélt rá, hogy azt sem tudja, hogy jutott idáig, hány kereszteződésen kelt át, esetleg, hány piros lámpát hagyott figyelmen kívül. Már nem is fázik, – vette észre – inkább ki van melegedve. Még félúton sem volt hazáig, de ez a felismerés nem zavarta.