A révész V. befejező rész

Rossz Hold süt ma

„Tudod, rossz Hold süt ma éjjel kedves az átkeléshez!
Nem baj, legalább hamar túl leszünk az egészen, Csillagom-Édes…”

Nem, igazán mondhatni, valóban nem bántak meg semmit sem. Félév telt el azóta, hogy az asszonyt megszöktette, akkor kora tavasz volt, hogy elindultak, gyors szerelmük kivirágzott, szárba szökött, most meg már hűvösödtek, párásodtak a hajnalok, rozsdás ősz készült felváltani ezt a különös, a menekülőkön szánakozón távozó nyarat. Mert, látva a szökevények szenvedéseit a nyár is menekült már, „elegem volt, elegem volt, nem akarok már semmit látni, nem akarok semmiről tudni, tudjátok, mit ráhagylak benneteket az őszre! Netán ő még tud veletek kezdeni valamit. Ha meg meghalnátok, lehet jobb is lesz néktek már…”

Csuda volt ám az a kora-tavaszi, szökős-éjszaka! Villámlott, meg dörgött, és csak zuhogott, a cinkos lovászok alig bírták száron tartania a villámlástól rettegő toporzékoló, felnyergelt lovakat.

De hát ők szerették egymást, nagyon-nagyon szerették, és most végre, a saját kezükbe vehették sorsukat! Elindultak. Akkor a fiú pillanatra átölelte, aztán gyorsan nyeregbe segítette az asszonyt, maga is lóra ült, a hidat már leeresztették, és a menekülőket elnyelte az éjszaka. Hajnalra értek a fiú barátja udvarházához. Frissítő, váltott lovak, barátja a legjobb lovait adta (táltosok !) nem volt idő megpihenniük, (fussatok, meneküljetek!) és csak futottak, futottak, menekültek tovább… És épp csak, hogy delelőre váltott a nap, de a menedéket adó udvarház már lángokban állt, csak vér, kegyetlen bosszú, meg csak erőszak mindenütt.

Szerette, nagyon szerette az asszonyt. Álmodott róla sokszor, kívánta, olyan nagyon kívánta, amióta először meglátta a Zsarnok karján, tekintetük találkozott abban az egy rövid, örökre-átkozott-megszentelt pillanatban, és tudta, nagyon jól tudta akárhogy is lesz, elszereti majd! Meg az asszony is érezte, látva vágyódó, perzselő-pillantását, tudta ezt, ezért várt már rá nagyon. És sikerült egymásra találniuk, csak hát drága árat kellett fizetniük mindezért.

És rossz, nagyon rossz volt ám az a tavasz, jött, csak jött, beköszöntött borzongató, sűrű, hideg-dermesztőn permetező, szúrós esőkkel, az átkelést nehezítő áradó patakokkal, lakhatatlan, nyirkos lápokkal, néha derült csak ki, a napsütés csak ritkán szárította a menekülők átázott, penészlő, nyirkos ruháit, a megtorlástól való félelem miatt már nem merte őket befogadni senki sem, vizes boglyákban, elhagyott pajtákban éjszakáztak, és hiába volt szeretetük, szerelmük, nem tudták, nem tudták már egymást igazán jól felmelegíteni.

A nyár meg lázas-forró volt, eső hetekig nem esett, ruhájuk rongyolódott, poshadt vizet ittak zöldülő vizű, rossz, undorító pocsolyákból, asszonya lázas homlokára sem tudott hűs forrásvízben nedvesített tisztaruhát szorítani.

Szűkült körülöttük a tér, szeretetük, szerelmük egyre nőtt, de idejük, levegőjük gyorsan kopott. És akkor elhatározták az átkelést.

Megcsörrentek az aranyak a zacskóban, ahogy a Révész felé nyújtotta.

– Van családod, egyáltalán, van valakid, akin ez az arany segíthetne?

– Köszönöm, uram, nincs már senkim, nem kell az aranya, különben is odaát semmi hasznát se venném. Azért valamire megkérném. Én átviszem magukat, átviszem a szeretett kisasszonyt, de nem akarok már visszajönni. Érti, ugye?

A fiú megértette, rövid habozás után komoran bólintott.

– Sietnünk kell, gyorsan, hozzák a lovakat.

– Hihetetlen, farkasüvöltés a nyár végén?

– Nem farkasok ezek uram, de gyorsan, gyorsan hozzák már azokat a lovakat!

Csak hát a lovak megmakacsolták maguk, hátráltak, ágaskodtak, toporzékoltak, csudaszemükben ott tükröződött az ismeretlentől való rettegés, semmi kedvük nem volt a kompra lépni. Közben meg egyre hangosodott az a furcsán-hátborzongató, olyan éhes-vágyakozó vonítás.

Az asszony akkor elvette a szárat a fiútól, odalépett a makacsul toporzékoló, hátráló almásderes csődörhöz, homlokát a ló fejéhez dörzsölte, és halkan duruzsolt néki. És a ló megnyugodott. És akkor felvezették a lovakat a kompra, és el tudtak indulni.

– Mit mondtál a lónak kedves?

– Csak annyit, hogy ne féljen, szeretem, vigyázok rá, és ha úgy hozza a sors, a túlparton együtt fogunk mind meghalni.

A folyó közepén jártak már, amikor az elhagyott parton megjelentek a fura lovasok, a Révész háza már lángokban állt, erősödött a hangzavar.

Aztán hirtelen súlyos lett a csend. A tűz vörös fénye kihangsúlyozta a parton megjelenő árnyalakot, varázslat volt, ahogy a férfi váratlan-hirtelen ott termett, megállt szemben az üldözőkkel, szilárdan megvetette a lábát, és hirtelen minden mozdulatlanná vált. Akkor a vadász hátra nyúlt az első nyílvesszőért, és a csendet először hátrahúzódó nyüszítés, szinte sértődött-csalódott, később erősödő, dühödt morgás váltotta fel.

– Gyorsan, gyorsan, húzzák már azt a kötelet! Nem sokáig tudja ám őket feltartani!

Csak akkor néztek vissza, amikor elérték a túlpartot. Még látniuk kellett, ahogy a vadászt körülvették a fura árnyalakok, majd a kavargó árnyak rövid, elkeseredett tusája után felhangzott a diadalmas üvöltés. Ők meg néhány pillanatig hallgattak. Hát elérték végül a Túlpartot, és milyen különös, semmi öröm, semmi megkönnyebbülés. De nem volt már sok idejük.

– A kötelet majd gyorsan el kell vágniuk – ennyit mondott csupán, a torka teljesen kiszáradt, és nem akart már visszanézni a kisasszonyra, szeretett úrnőjére sem. Csak nézte a folyót, égő házát, nem volt már kitől-mitől búcsúznia. A szakszerű tőrszúrást szinte nem is érezte (a fiú igazán jól értette a dolgát), hirtelen minden olyan könnyűvé vált, aztán olyan nagyon, megkönnyebbült-fáradtnak érezte magát az öreg Révész, a vakító fényt meg felváltotta az álomnélküli örök sötétség.

– Szolgám, kedves szolgám!

Az asszony és a fiú felfogták az elomló testet, gyöngéden lefektették, az asszony akkor lezárta a Révész szemeit, a fiú meg egy-egy aranypénzt tett rájuk. Sietniük kellett nagyon. A testet betakarták. Elvágták a köteleket, aztán a fiú övig begázolva a folyóba, folyásirányba igazította a kompot.

– Nekünk sincs már túl sok időnk, sietnünk kell, nagyon-nagyon kedves! – vissza nem néztek már, pillanatra, utoljára átölelték egymást, aztán szárra vették a lovakat, és elnyelte őket a túlparti rengeteg.

/vége/