Míg füstölgött végig futott a szeme előtt az az esemény sor, mely vége a jelenlegi élte. Úgy hatott, mint mikor az embernek halál közeli élménye van, és az élete pereg le előtte. Ellenben a túlélővel, az hogy látta a hosszú, de annál eseménytelenebb életét, semmit nem mozgatott meg benne. Nem késztette arra, hogy összegezzen és levonva a konzekvenciákat, valamin is változtasson, új színt vigyen az életébe, vagy bármi mást, ami némi újdonságot hozna, csattanót, „happí ende”-et eredményezne élete fémjének.
Üldögélt a székben, csendesen, némán, egyedül. Igazából nem bánt meg semmit. Nem hiányolta a társaságot, a gyerekek nyüzsgését vagy a társasági életet. Úgy gondolta, hogy ha újra csinálhatna mindent, ha előröl kezdhetné az életét, akkor is ugyanezt a struktúrát követné, ugyan ezt a szabályok közé szorított, merev és cseppet sem rugalmas életvitelt folytatná, mint amilyet egész életében és most is, illetve amit haláláig fog. Szigorú volt, nem csak magával, hanem a környezetével is. Magas elvárasainak igazán senki, soha nem tudott megfelelni, míg végül már nem is akartak. Elkönyvelték ilyennek és ennyi. Alkalmazkodtak hozzá, de ő képtelen volt a kompromisszumra, vagy csak nem akart. Bár volt olyan szituáció, amikor belátta, hogy tévedett és korrigált. Meglepően könnyen beismerte, ha tévedett és semmi ellenvetés nélkül kijavította magát. Ezt nem érezte presztízsveszteségnek, vagy önfeladásnak, sőt! Ez számára pozitívumnak számított, amelynek olyan jelentést tulajdonított, miszerint a képesség, mellyel kitudjuk magunkat javítani, egyfajta megújulási képesség, egy magasabb szintre való emelkedés, valami olyan, amely az előmenetelünket, mint szellemi, mint pedig lelki értelemben elősegíti.
Mióta csak az eszét tudja, foglalkoztatja a gondolat, hogy meg tegye azt, amit a gyáva ember szokott, az, aki nem mer szembe nézni a sorsával, az élettel, önmagával. Mikor jól mentek a dolgai akkor is gyakran álmodta azt, hogy önkezével, beavatkozva az élet rendjébe, kioltsa életét. Igaz, akkor ritkábban, de mégis, olykor-olykor felütötte a fejét eme elszánt gondolat, mely ugyan szikla szilárd volt, még sem követte aktív cselekedet. Gyáva volt megtenni a végzetes tettet, hiába volt erős benne a meggyőződés, hogy mindenkinek ezzel tenné a legjobbat. Gondolt mindenre és mindenkire, arra is, hogy ezzel csak az önzőségének tényét igazolná, illetve azt, hogy mutatkozzon bármilyen határozottnak és erősnek, mégis csak egy gyenge jellem, aki inkább feladja, sem mint hogy harcoljon az életéért és önmagáért. Makacs és önfejű, nem a jobb szó az öntörvényű. Igen, az! Nem hallgatott senkire és semmilyen jelzést nem vett figyelembe. Ha kitűzött maga elé bárminemű, bármilyen abszurd ötletet is, nem mérlegelt, tűzőn-vízen át megvalósította, majd levonva a konzekvenciákat, elégedetlenül hajtotta álomra a fejét, gondolván: ’ Újabb értelmetlen és üres napnak érkeztünk a végére.’
Mióta nincs állandó, biztos állása, mióta csak úgy szolvűn ’lóg a levegőben’, nem találja a helyét. Hiányzik mögüle a biztos háttér, alóla a stabil talaj és az állandó rettegés is ott van, melyet az indokol, hogy öregszik, kiszorítja a fiatal generáció, hiába a szakmai eredményei, a rengeteg elismerés, mind a belföldi, mind pedig nemzetközi viszonylatban. Ismét elvesztette élete értelmét, melyet talán soha nem is talált meg, csak az évek, melyeket kemény és kitartó munkával megtöltött, feledtették vele az űrt, melyet ennek az ismeretnek a hiánya okozott.
Nap- nap után, szüntelenül csak azon kattog az agya, hogy hol siklott ki az élete? Hol rontott akkorát, hogy idáig, ilyen mélyre került. A depresszió ismét a karmai között szorongatja, nem ereszti, kínozza és kergeti a végső elkeseredés állapotába, amire úgy érzi se gyógymód, se enyhülést hozó esemény nem jön, nem várat magára sehol a közeli s távoli jövőben.
Csendben ül a karosszékében, egymás után szívja el a cigarettáját, de szíve, s lelke nem nyugszik, agyában nem születik megoldást adó ötlet. Bámul maga elé, közben hallgatja a szomszéd gyerekeinek önfeledt kacagását, az utca zaját, az élet folyamatát, amely nem áll meg egy pillanatra sem, nem mutat együttérzést vagy szánalmat, csak megy és megy őrült tempóban, melynek rohamos múlását senki nem érzékeli. Mindenki próbálja tartani vele a lépést, mindhiába, majd mikor letelik földi órájuk, idegesen vagy épp nyugodtan összegzik a mögöttük eltelt éveket, megtörtént eseményeket és az emlékekbe temetkezve, örökre lehunyják szemüket átadva magukat egy felsőbb erőnek, egy új állapotnak, amelyről élő embernek információja nincs, pusztán sejtései igazolás és alátámasztás nélkül. Nem hitelesek, ahogy az az állítás sem, hogy minden ember boldogságra van ítélve, mindenkinek az a sorsa, hogy elégedett és sikeres legyen. Tény, vannak, akiknek mindez megadatik,de vannak olyanok is akiknek nem. Akárhonnan is nézzük, sajnos, utóbbiak vannak túlnyomó többségben. Bár Emily -nek minden megadatott, ami boldog és elégedett érzést, sikeres életutat eredményezett, illetve eredményezne, mégsem érezte magát ennek megfelelően. Szüntelen elégedetlenség, a lelkében tátongó űr, amely soha nem került kitöltésre, nem hagyta, hogy a siker érvényesülni tudjon, és önfeledt boldogság uralja mindennapjait. Állandó görcsök, állandó keresés-kutatás nem hozta meg számára a várva várt eredményt, csak a mókuskereket, mely megállni csak az utóbbi években állt le, pontosabban csak lassult. Talán pont ezzel a lassabb tempóval nem tud megbarátkozni, talán pont hogy a rohanás, a szüntelen munka az, ami hiányzik neki.
Tudja már egész kis korától fogva, hogy neki nagy feladata van, nagy tettekre hivatott. Ezzel indokolta azt, hogy nem hallat bele a sok évig elhúzódó anorexiába és depresszióba, a magányba, mely már 23 évesen felőrölte, kivégezte az érzéseit.
Mindig tartott a nagy lépésektől, de most úgy érezte, sikerült meghoznia a végső és mindent megváltoztató döntést, melyet ezúttal tett is követni fog… Legalábbis ő, ekkor ezt gondolta…