Párbeszéd a kertben

– Milyen jó itt! Csuda egy kert! Talán az új otthonom. Mennyi kedves hely, csupa bújócskázásra, játszásra való! Innen tán nem ebrudalnak ki, mint a legutóbb. Nem kellettem ott. Nem kellettem ott se. (Annyi helyen nem kellettem senkinek!) Nem kellek senkinek! És nem tudom, miért! Nem baj, most ügyesebb leszek, igazán! Hízelkedőbb! Dorombolóbb, alkalmazkodóbb. Csak már nagyon éhes vagyok. És egyáltalán, van a kertnek, van ennek a háznak gazdája? Aki ennem, innom adna, dorombolnék mindezért néki, dorombolnék igazán.
– Jesszusom! Hát, hogy te milyen csúnya vagy! Igazi „Csipavitéz”! Hogy kerültél ide? Honnan szalajtottak? Nem csodálom, hogy nem kellettél senkinek. Hány helyről ebrudalhattak ki, szegénykém!
– A gazdaasszony! Feketeruhás, és milyen szomorú! Az utolsó esélyem! Most aztán észnél kell lennem! Nézz, nézz rám! Kicsi vagyok, fáradt, éhes, szomjas. Tudom, csúnya vagyok, sovány, csak csont és bőr, meg elhagyott. Ti emberek azt hiszem, szakadtnak mondjátok az ilyen magamfajtákat.
– Éhes, és szomjas is lehetsz. Tán még hízelkednél, dorombolnál is egy kis élelemér! Nagyon csúnya vagy, sovány, csont és bőr. Tudod, olyan szakadt, mi emberek, magunk közt, csak így mondjuk.
– És nincsenek játszópajtásaim se. A lepkék olyan unalmasak, elrepülnek, egymás társaságát keresik csak, mindig csak egymással törődnek, azok meg ott a baromfiudvarban olyan unalmasak! De ők legalább befogadtak, eltűrnek, nem bántanak, ihatok a vizükből, ehetek az áztatott kenyérből. is. Bár ez nem a magamfajtának való táplálék. Valójában ennem sincs mit, kicsi vagyok, szomjas, meg fáradt. Már nagyon fáradt.
– Látom, játszótársaid sincsenek. A lepkék unnak, elrepülnek, a „tyúk nénik”, hát ők igazán nem játszópajtásnak való, amolyan unalmas társaság. De láttam, ettél az áztatott kenyérből, ihattál a vizükből, szóval befogadtak.
– Azt hiszem, te is egyedül vagy. Lehetnék társad! Nézd, most a hátamra fordulok! Úgy hentergőzök. Látod? Simogass, simogass, meg, kérlek! Játszhatnánk is! De, ha nem akarsz, nem kell. Nem kell velem játszani! Így is meg leszünk valahogy. Csak fogadj be! Fogadj be, kérlek!
– Olyan nyakigláb vagy, olyan kajla, meg olyan kelekótya.
– Tudom, arra gondolsz: kajla, meg kelekótya vagyok, de kinövöm majd. Megígérem! És milyen jó lesz, télen, nem leszel magad, lesz majd, aki dorombol. És, ha nem akarsz az öledbe venni, netán undorodsz tőlem, az se baj. Valahogy, csak megleszünk. Csak egy kis langyos tejet kérnék egy kicsi tálba. (Persze, minden nap.)
– Van egy kicsi tálkám, öntenék langyos tejet neked, és nézném, ahogy lafatyolnád. Szeretném látni, ahogy gömbölyödik a pocakod, miközben kinyalod a tej minden cseppjét, és elégedetten dorombolsz. Tán még hálásan is! De nem teszem, nem, nem lehet. Télen a városba költözöm a gyerekekhez, üres lesz majd a ház. És akkor mi lesz majd veled? Nem akarom, hogy, miután megszerettük egymást, magányos légy.
– Csak nem csukod be a ajtód? Csak nem kergetsz el te is? Nem kellek?
– Nem akarlak megszeretni. Nem kellesz! Szóval: sicc!